Bár a kínai külügyminiszter „komoly aggodalmának” adott hangot amiatt, hogy Észak-Korea újabb, immár a harmadik nukleáris robbantását hajtotta végre, az eddigi hivatalos kínai reakciók nem látszanak különbözni attól, amelyek a korábbi robbantások után születtek (2006-ban és 2009-ben). Ebből akár az is következhet, hogy Peking most sem fog nagy ügyet csinálni a dologból, stratégiája pedig a jövőben is az lesz, hogy diplomáciai előnyökért cserébe, amelyek a különleges kínai-koreai kapcsolatokból fakadnak, továbbra is elnézi Phenjan veszélyes játékát a tűzzel.
Való igaz, Kína számára az észak-koreai renitencia eddig jól hasznosult, például az amerikai–kínai viszonyban; Peking nemegyszer kérte meg az árát annak, ha úgymond az „amerikai érdekek” miatt nyomást gyakorolt az utolsó sztálinista (maoista?) ázsiai zárványra. Dél-Koreának is tanácsos volt hálásnak lennie, valahányszor a kínaiak megakadályozták Phenjant, hogy átlépjen bizonyos határokat. Többnyire a határincidenseket követő feszültségekkor jött jól az efféle kínai „jószolgálat”.
Mindebből arra lehetett eddig következtetni, hogy az új kínai vezetői generáció is ugyanazt az utat fogja járni, mint elődeik. Ám valami mégis változóban van. A külügyminisztérium sablonos, kínai nyelvű deklarációjával egy időben a pekingi, angol nyelvű Global Times cikket közölt, mely idézi Zhang Lianguinak, a pártfőiskola professzorának, vezető Korea-szakértőnek az értékelését az eseményről. A nukleáris robbantás „komoly próbája a kínai diplomáciának – állapította meg a professzor. – Ha Kína képtelen lesz meggyőzni Észak-Koreát, hogy adja fel legújabb nukleáris kísérleteit, vagy ha nem léptet életbe olyan azonnali komoly szankciókat, melyek érzékenyen érintenék Koreát a teszt után, véglegesen elveszíti a lehetőséget, hogy domináns szerepet játsszon a koreai félsziget nukleáris ügyeiben, s ekként minden korábbi erőfeszítés, hogy a félszigetet mentesítsék a nukleáris fegyverektől, kárba vész.”
Peking eddig sem arról volt nevezetes, hogy a kommunista párthoz közel álló funkcionáriusok vagy szakemberek csak úgy, szabadon nyilatkozhattak volna, mellőzve a pártfegyelmet. Zhang megszólalásának nyilvánvaló címzettje a nemzetközi közösség, és azt is valószínűsíti, hogy az az üzenet, amelyet kormányközi csatornákon a kínaiak már korábban eljuttattak Phenjanba, korántsem lehetett olyan elnéző, mint a korábbiak.
Érdekes, sőt fontos lenne tudni, mi húzódhat meg ennek hátterében? Az egyik lehetőség, hogy a koreai nukleáris program olyan fázisába lépett, ami indokolttá teszi a fokozott aggodalmat. Technikai szempontból azonban aligha beszélhetünk akkora haladásról, ami érdemben változtatott volna az eddigi helyzeten.
Esetleg olyan politikai megfontolások állnának Peking változó magatartása mögött, melyek elébe kívánnának menni egy olyan belső közhangulatnak, amely fokozott aggodalommal szemléli az apró, mégis agresszíven fegyverkező keleti szomszéd politikáját? Bár a múlt novemberben pozíciókat szerző új pekingi vezetés valóban tervezi nyitottabbá tenni a társadalmat, illetve jobban odafigyelni a társadalmi elvárásokra – nem is tehet egyebet, ha nem akarja az ország gazdasági fejlődését fékezni –, ám e szándék aligha vonatkozik a külpolitikára, s főként nem a Koreával kapcsolatos ügyekre. A kínai átlagember nem tekinti rá nézve veszélyesnek Phenjan harcias játékait, hiszen tisztában van vele: az aprócska kommunista diktatúrát egyik napról a másikra megfojthatnák: a kínai segélyek nélkül órák alatt összeomolna. Ráadásul technikai fejlettségénél fogva a kínai hadsereg bármikor véget vethet az efféle ügyeknek, ha arra parancsot kap.
Minden bizonnyal a nemzetközi kapcsolatokban játszott kínai szerep változásával áll összefüggésben az a növekvő türelmetlenség, amely Észak-Korea viselt dolgaival kapcsolatban Peking magatartásában újabban érzékelhető.
Xi Jinping (lásd cikkünk címoldali képét), a párt főtitkára, aki – a várakozások szerint – most márciusban az államelnöki pozícióba emelkedik, még tavalyi amerikai útja során a világpolitikában megkerülhetetlen „két nagyhatalomként” említette az Egyesült Államokat és Kínát, s ezzel a kínai politikai elvárások fontos új elemére világított rá. Peking a jövőben olyan nagyhatalmi szerepet kíván játszani, amiben már nem helyi szövetségesi kapcsolatai befolyásolják Amerikához fűződő viszonyát, hanem épp fordítva: Amerikához fűződő nagyhatalmi viszonya befolyásolja majd egyéb viszonyulásait.
Nagyon érdekes végigkövetni Peking szemléletének változását épp a koreai ügyben. Kezdetben igencsak elégedett volt az Észak-Korea jelentette nukleáris kihívással foglalkozó hatpárti tárgyalások (Észak-Korea, Dél-Korea, Kína, Japán, az Egyesült Államok és Oroszország) 2007-es elindulásával. Elsősorban azért, mert abban – helyzeténél és Koreára gyakorolt egyedi befolyásánál fogva – nyilvánvalóan nagyobb súlya lehetett bárki másnál. Mára már – globális erejének tudatában – az adott kereteket túl szűknek tarthatja, s szeretné, ha az eddig csak Koreára fókuszáló biztonsági és katonapolitikai eszmecsere kiterjedne az egész ázsiai csendes-óceáni térségre, és az csak természetes, hogy szeretné a korábbi, hatpárti tárgyalási szerkezetben betöltött meghatározó szerepét az új egyeztetési rendszerben is megőrizni.
Nem kétséges, az Észak-Korea jelentette veszélyt bűnös hanyagság lenne elbagatellizálni. Ám épp ily téves volna Délkelet-Ázsia egyéb biztonságpolitikai problémáinak rovására túldimenzionálni azt. Peking reálisan mérte fel a helyzetet, s azzal, hogy elmozdult korábbi álláspontjáról, egyben választ adott a Barack Obama elnök által meghirdetett új amerikai csendes-óceáni stratégiára is, amely egyértelműen Kínában jelölte meg a helyi kockázatok fő forrását. Egyebek mellett a Phenjannak nyújtott anyagi és diplomáciai segítség miatt. A jelek szerint az új vezetés ráébredt: ha az Egyesült Államokkal nagyhatalomként kívánja menedzselni kapcsolatait, akkor ennek meg kell fizetnie az árát.
