Pár napja a Washington Post adta hírül, hogy Törökország felfedte az iráni titkosszolgálat előtt a Moszad mintegy tíz ügynökének személyazonosságát. Olyan irániakról van szó, akik Izraelnek kémkedtek, tartótisztjeikkel pedig rendszeresen török területen találkoztak, ahova könnyű volt feltűnésmentesen elutazniuk. Az eset jelentőségét kiemeli a rendkívül bonyolult nemzetközi háttér, s az a tény, hogy egyre nehezebb megmondani, kit milyen pillanatnyi érdekek vezetnek a Közel-Keleten.
Minthogy Törökország és Izrael között évtizedeken át kiváló stratégiai biztonsági kapcsolat működött, a Moszad a török titkosszolgálat (MTI) hallgatólagos beleegyezésével hajtotta végre akcióinak előkészítését török területen. Ankara számára ez a viszony messzemenően megtérült, hisz a Moszad számos olyan információval látta el, amelyekhez más csatornán nem jutott volna hozzá. Ráadásul a legérzékenyebb területen is, amilyen a kurd radikálisokkal szembeni fellépés. Csak emlékeztetnék rá, hogy Ankara 1999-ben kifejezetten a Moszadnak köszönhette, hogy letartóztathatta Abdullah Öcalant, a terroristának tartott Kurd Munkáspárt (PKK) egykori vezetőjét. A törökök hasznot húztak azokból az információkból is, amelyeket térségi nagy riválisuk, Irán politikai céljairól osztott meg velük Izrael.
Törökország korábbi orientációja azonban megváltozott, de nem egyik napról a másikra. 2002-ben hatalomra került egy olyan erő, melynek politikai szervezeteit korábban rendre betiltotta az alkotmánybíróság azon az alapon, hogy hirdetett antiszekuláris programjuk összeegyeztethetetlen a kemalista elvekkel. A hatalomra kerülő pártszövetség azt az Abdullah Gült választotta miniszterelnöknek, aki ma az állam elnöke, és Törökország mai erős emberének, az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) vezetőjének, Rece Tayyip Erdoğannak (címoldali képünkön) egyik legfőbb szövetségese. Nem véletlen, hogy 2003-ban kezdett emelkedni annak a személynek is a csillaga – a jelenlegi külügyminiszterről, Ahmet Davutoğluról van szó –, aki kidolgozta az iszlámhoz való visszatérés politikai programját. Davutoğlu elkötelezettsége az Izrael ellen lázadó palesztin politika, sőt terroristacsoportok, így a Hamász iránt már akkor sem volt titok, így amikor Erdoğan 2009. május 1-jén külügyminiszterré nevezte ki, az Izraellel kapcsolatban addig vitt baráti török politika folytatásában már merő illúzió volt hinni.
Persze, nem ez az egyetlen egészen őrültnek tűnő inkoherencia a mai török kül- és biztonságpolitikában. Az Ankarából mindig is gyanakodva figyelt Irán újkori történelme során soha nem volt még annyira agresszív, mint épp azokban az években, amikor a törökök belekezdtek a reiszlamizációba. Ennélfogva soha nem voltak még ennyire ráutalva az Izraellel fennálló stratégiai együttműködésre. A helyzet mára még bizonytalanabbá vált, hisz a szír polgárháborúban, mely több százezres menekültáradatot indított el Törökország felé, Irán támogatja az Ankara által is kiátkozott Aszad-rezsimet, míg a törökök olyanoknak kényszerülnek fegyver- és élelmiszersegélyt szállítani, akik között rengeteg a szélsőséges iszlamista, illetve a kurd, akik szeretnének nagy területeket kiszakítani a saját népük lakta Kelet-Anatóliából. Davutoğlu külügyes programjának legfőbb ígérete így hangzott 2009-ben: „Zéró probléma a török határok mentén.” Amióta az ő eszméi formálják országa nemzetközi kapcsolatait, a valóságot sokkal inkább egy másik mondattal lehetne leírni: „Zéró a száma azon szomszéd államoknak, amelyekkel Törökországnak normális kapcsolatai lennének.”
A zsidó állam már 2010-ben átadta azokat az információkat az amerikai kormánynak, amelyek bizonyították a török titkosszolgálat Izrael-ellenes együttműködését Iránnal, úgy kommentálva az esetet, hogy Hakan Fidan, a török titkosszolgálat vezetője gyakorlatilag az iráni Információs és Biztonsági Minisztérium (MOIS) helyi „rezidense”, aki nemcsak Izraelre vonatkozó információkat oszthat meg Teheránnal, hanem Törökország NATO-tagságából fakadóan a transzatlanti szövetség katonai titkait is.
A Debka című hírszerzési elemzőközpont céloz rá: az izraeli ügynökök lebukásának washingtoni kiszivárogtatása nem feltétlenül barátságos gesztus Izrael felé, ezért felfogható Benjamin Netanjahunak címzett figyelmeztetésként, hogy ha nem akar további hasonló kudarcokat, akkor „változtatnia kell az új Közel-Kelet realitásaihoz való hozzáállásán, és tudomásul kell vennie, hogy az Egyesült Államok és Irán a jövőben együttműködhet”.
Ez mind szép és jó, különösen, hogy Netanjahu hajthatatlansága valóban csak növeli országa ellenfeleinek, de legalábbis ellendrukkereinek számát. Viszont tény, hogy a permanens terrorcselekmények és a periodikusan visszatérő háborús események elhárítása nem csak érdeke Netanjahunak, de kötelessége is. Látjuk, hogy a nyugati demokráciák milyen, akár elveikkel is dacoló biztonsági óvintézkedéseket hoztak a potenciális terroristatámadások elhárítására; vajon milyeneket hoznának, ha olyan fokú állandó fenyegetettségben kellene élniük, mint Izrael polgárainak?
