Az április 15-én bekövetkezett bostoni robbantások csecsen tetteseinek elfogását, illetve likvidálását követően, az Egyesült Államokban – de világszerte is – furcsa, eddig még nem tapasztalt reakciók sorozata indult meg a civil szférában. Igaz, a New York-i Világkereskedelmi Központ lerombolását (2001. 9/11.), majd a madridi vonatrobbantásokat (2004. 3/11.), illetve – kisebb mértékben – a londoni robbantássorozatot (2005. 7/7.) követően időlegesen pattanásig feszültek már az indulatok, és az érintett közösségek némely tagja olykor kereste a magánbosszú lehetőségeit, de az esetek elszigeteltek maradtak, s jobbára csak olyanok vetemedtek ilyesmire, akik addig is előszeretettel keresték a bajt.
Nem úgy most. Bár az aktuális merényletnek elég sok sérültje akadt, ám a három, illetve – ha hozzászámítjuk a lelőtt egyik elkövetőt és egy szintén meggyilkolt rendőrt – összesen öt eddigi áldozata számban nem mérhető a korábbi nagy tömegmerényletekéhez, a megrendült felháborodás összemérhetetlenül nagyobb minden eddiginél. Mi lehet ennek az oka?
Pszichológiailag minden bizonnyal szerepet játszik ebben az a tény, hogy Tamerlan és Dzsohár Carnajevnek nem lehetett semmilyen vélt vagy valós oka arra, hogy ekként törjön a legbékésebb célokkal maratont futó emberek életére. Ráadásul befogadta őket Amerika, az országtól, annak polgáraitól számos lehetőséget kaptak, szabadságot éppúgy, mint szerény jólétet. A magyarázatok közül hiányzik a fundamentalista háttér, ami a korábbi eseteket kiemelte a civil közegből, s mintegy militarizálta mind a célokat, mind pedig az elkövetési módokat. Ezt támasztja alá a két felrobbant és az egyik fel nem robbant bomba végtelenül primitív, kezdetleges, „civil” technikai színvonala is, az egész merénylet dilettáns megszervezése, kivitelezése.
Magyarázatként szerepet játszhatott az indulatok elszabadulásában az elkövetők apjának első nyilatkozata, melyben a kisebbik, életben maradt fiát „angyalként” emlegette, ami sokak számára megengedhetetlen cinizmusnak tűnt, egész addig, míg meg nem jelentek a fiúról (címoldali képünkön ő látható – a szerk.), Dzsohárról az első fotók, s nem kényszerült a szélesebb közönség is azzal szembesülni, hogy e fotókról valóban a megejtő ártatlanság tekint vissza rá. Ám a kontraszt a bűntény és az angyali ábrázat között is hozzájárulhatott az érzelmek eszkalálódásához…
Tény, a helyi média sorozatban kezdte ontani kommentárjait, és mindenki belső indíttatásnak, sőt kötelességnek érezte, hogy állást foglaljon, demonstrálva saját érzelmeit. Számos újság még Európában is már nem két csecsenről beszélt, hanem két oroszról, különösen azt követően, hogy a Kaukázusi Emírség nevű földalatti iszlamista szervezet helyi szárnya tagadott mindennemű kapcsolatot a fivérekkel, kijelentvén: az emírség Oroszország és nem Amerika ellen visel háborút. A grozniji hatóságok is gyorsan közölték: a testvérpár még csak nem is járt soha Csecsenföldön, a család korábban Dagesztánban élt. Ennélfogva az eset azonnal szélesebb geopolitikai kontextusba helyeződött át, s lassan körvonalazódni kezdtek olyan politikai dimenziók is, amelyek ugyan köszönő viszonyban sem álltak a valósággal, de legalább kitöltötték azt az információs űrt, ami addig számos bizonytalanságot okozott, sőt további találgatásokra adott okot.
Később a hangsúly áttevődött a közösségi médiára, s ez már igazán beindította a civil társadalom képzelőerejét. Számos Facebook- és Twitter-kommentelő, akiknek láthatóan gondot okozott a csecsen nép kilétének, illetve Csecsenföld földrajzi elhelyezkedésének tisztázása, ezt követően már cseh terroristáról beszélt, s a Cseh Köztársaságot jelölte meg Amerika legújabb terrorista kihívói között.
Túlzás lenne persze mindebből azt a következtetést levonni, hogy eddig terjedne az amerikai – és európai – átlagpolgárok szellemi színvonala, de a mechanizmus mégis bír némi jelentőséggel, elvégre a közösségi médián keresztül a civil társadalom bekapcsolódása az események formálásába nem csak észak-afrikai és közel-keleti diktátorokkal szemben tud eredményesnek bizonyulni, hanem másfajta – azaz bármilyen – érzelmet is képes hatékonyan felkorbácsolni.
Ott, ahol a megfelelő legitimitással bíró rendszer működik, a politikai elit presztízsét pedig nem rongálják naponta önjelölt civil próféciák, a dolog rendben lévőnek számít, azaz a demokratikus folyamatok természetes része tud maradni. Ám ahol a civil társadalom csak azért kelt hangulatot a politikai szféra ellen, mert annak helyébe kíván lépni, a közösségi médiában rejlő lehetőségek veszélye fokozott. E szféra ugyanis láthatóan kész elhinni magáról, hogy civilsége már önmagában politikai profizmusnak számít. Megjelenése a közösségi médiában pedig képes hatékony véleménnyé formálni bármilyen szándékot, a társadalmi igazságosság vágyától egészen a fényevésig.
