Hosszú litániákat hallottunk már az elmúlt néhány válságos esztendő során arról, hogy az 1648-ban megkötött vesztfáliai béke idején Protestáns Unióra és Katolikus Ligára osztott Európa eltérő sebességei milyen teljesítményre is sarkallják ma az érintett régiók társadalmait. Való igaz, jelenleg a „katolikus”/„ortodox” dél vesztésben áll a „protestáns” északkal szemben, ez utóbbinak pedig egyre mélyebben kell a zsebébe nyúlnia, hogy a PIGS országok (Portugália, Itália, Görögország, Spanyolország) mellett most már az eddigi adóparadicsomot, Ciprust is kihúzza a slamasztikából.
Ugyanakkor az elmúlt hónapokban mégis annak lehettünk tanúi, hogy elsősorban a déli társadalmak értelmisége volt az, amely megelégelte ezt a helyzetet; a professzorok itt is, ott is vállalták az átmeneti rendcsinálás hálátlan szerepét, s ha összefogásuk rendre meg is feneklett a jobboldali (Berlusconi) és még jobboldalibb (Λαϊκός Σύνδεσμος – Χρυσή Αυγή) populizmusok miatt, mégis segített megmenteni legalább az adott országok iskolázott rétegeinek becsületét.
Mindeközben mit látunk a sikeres északi régió legfontosabb országában: a professzorok ott is összefogtak, mi több múlt vasárnap még egy pártot is alapítottak, mely – nevében és gyorsan összehordott programjában egyaránt – alternatívát ígér Németországnak (Alternative für Deutschland, AfD). A kezdeményezésnek túl sok figyelmet nem lenne értelme szentelni, ha céljai nem lennének olyannyira különösek, s ha nem fél év múlva lennének a németországi parlamenti választások.
Mi ígér tehát ez az alternatíva Németországnak? (1) Az euroövezet rendezett, de szisztematikus elhagyását, a német márka bevezetését. (2) Ezt követően az uniós terhek lazítását és a nemzetállami szuverenitás helyreállítását Brüsszellel szemben. (3) Jobboldali kormányzatot, mely ugyanakkor igyekszik magát távol tartani az ideológiai elkötelezettségtől, s ezzel – mintegy a klasszikus pártok felett átnyúlva – szélesebb választói kört képes megszólítani.
Politikai gátlástalanság elegyítve némi civil dilettantizmussal.
E program már az első ránézésre is őrültségnek tűnik. Az is, de van benne rendszer, s e rendszer működtetője a gazdasági mélypontok által indukált politikai és kulturális krízis. Az elitek mindig akkor fordultak el Európától, s fordultak be önnön nemzeti zsákutcáikba, amikor az általuk gerjesztett válságra saját megoldásokkal képtelenek voltak gyógyírt találni. Az AfD megjelenése meggyőző példa arra, hogy a némethez hasonló, gazdasági értelemben válságmentes társadalom is ki van szolgáltatva a kontinens más övezeteit sújtó gazdasági krízis politikai-kulturális hatásainak.
Az új párt javaslata, hogy Berlin ne törődjön mások problémáival, már ezért is dőreség. Ráadásul a német gazdasági teljesítőképesség korábbi – egyébként máig tartó – hatékonysága nem kis mértékben a Németország előtt korábban megnyíló piacoknak volt köszönhető, amelyektől most az AfD nagy nemzeti felbuzdulásában épp elfordulást, elszigetelődést ígér. Okkal figyelmeztet a jobb és baloldal, hogy a párt minden egyes ötlete újabb és újabb szög abba a koporsóba, ami a német jóléti államra vár, ha e program megvalósulna.
Erre persze szerencsére nincs sok esély, miként az AfD-hez némileg hasonló, zsákutcás nemzeti politikai elgondolások is legfeljebb a populizmusban élhetik ki vágyaikat, s nem a parlamentben – Európa szerencsésebb helyein persze. Mindazonáltal a párt feltűnése átrendezheti az erőviszonyokat.
Könnyen meglehet, s a CDU heves reagálásaiban ez nagyon is nyomon követhető, hogy Angela Merkel a szeptemberi általános választásokon épp az AfD miatt veszti majd el kancellári székét. Előfordulhat, hogy a liberális FDP épp e párt miatt nem kerül majd be a Bundestagba. Elképzelhető, hogy a politikai elitet kompromisszumokra kényszeríti a helyzet, s nagykoalícióra kell lépjenek a szociáldemokraták és a kereszténydemokraták. Bármi lehetséges, leszámítva a nemzeti külön utat, melynek keserves, 20. századi tapasztalatait a németeknél jobban senki sem ismerheti. De egyesek azért, lám, mégis próbálkoznak.
