A chávezista utód, Nicolás Maduro (címoldali képünkön) az április 14-i venezuelai elnökválasztást csekély különbséggel megnyerte. Míg ő 51 százalékot kapott, addig az ellenzék vezetőjére, Henrique Capriles Radonskira a lakosság több mint 49 százaléka szavazott.
Az eredmény még nyilvánvalóbbá tette a társadalom végzetes megosztottságát, és azt, hogy a korábbi elnök, Hugo Chávez halálával az úgynevezett „chávezi” korszaknak vége. Sok oka van annak, hogy a politikai folyamatok már nem tarthatók a régi mederben, de ezek az okok egyetlen tényezőre, a demokratikus elvek korábbi feladására vezethetők vissza.
Maduro nyilvánvalóan nem lesz képes megőrizni a korábbi, „forradalmi” hevületet, személyében Chávez egy olyan embert választott helyetteséül, s ezzel utódjául, aki sem képességekben, karizmájában, sem pedig legitimitásában nem volt mérhető hozzá, tehát veszélyt sem jelentett számára, amíg élt. De ezzel végtelenül törékennyé tette mozgalmában az összetartó erőt és kétségessé annak jövőjét; míg élt, saját hatalmának túlzott garanciái már eleve abba az irányba terelték az eseményeket, hogy halála után a rendszer – legalábbis hosszú távon – tarthatatlanná váljék.
Chávez a legdurvább politikai manipulációktól sem visszariadva elhitette híveivel, hogy az idegen tőke csak nyűg, és a saját, főként kőolaj- és földgázerőforrásokra támaszkodva minden egyes venezuelai olyan gazdaságságra tehet szert, amilyenről elődei nem is álmodhattak. Mindeközben lecserélte a korábbi amerikai tőkeforrásokat kínaiakra és oroszokra, valamint kubai politikai befolyásra. A köznapi ember e rendszer előnyeit egyáltalán nem érezte, életszínvonala inkább romlott, semhogy javult volna, de a permanens szabadságharc, melyre Chávez naponta felszólította a társadalom jelentős részének tagjait, bírt annyi mozgósító erővel, hogy az elnök hatalmát tovább táplálja. Igaz, közben megindult egyfajta középosztály-építés is, de sajátosan dél-amerikai stílusban: ez az osztály maga a hadsereg lett. Nem először a venezuelai történelemben. A tisztikarból Chávez kiszorította a korábbi gárdát, s „népi” elemekkel töltötte fel, akiknek ideológiát és egzisztenciát biztosított, megvásárolva lojalitásukat.
Az új indoktrinációt a hadseregben és a belbiztonsági szerveknél – beleértve a titkosszolgálatokat is – kubai szakértők végezték. Cserébe a Chávezt védő szolgálataikért, Venezuela olaja és földgáza életmentő gazdasági forrássá vált Castro számára. Nem véletlen, hogy most, Chávez halálával az ellenzék ugyanolyan eredményesen szólítja meg a venezuelaiakat a kubai katonai-tanácsadói, titkosszolgálati jelenléttel szembeni szabadságharc jelszavával, mint tette ezt Chávez a maga Amerika-ellenes szabadságharcával. A venezuelaiak többsége ugyan egyelőre csak szemlélője a feje fölött zajló eseményeknek, de egyre többen vannak azok, akik éppoly megalázónak, jogfosztónak és gazdaságilag előnytelennek tartják a kubaiak jelenlétét az országban, mint a szovjet csapatokét az ötvenes évek Kelet-Európájában az ottani érintett nemzetek.
Hasonló helyzetben Chávez még bátran lesöpörte volna az asztalról az ellenzék azon mai követelését, hogy számolják újra a szavazatokat, Maduro ezt már nem tehette meg, s e körülmény félreérthetetlenül utal rá: Chávez mozgalmának korábbi legitimitása a múlté. E tény komoly geopolitikai változásokat ígér, s ezzel párhuzamosan belpolitikai következményekkel is jár.
Ha az ellenzék sikerrel fokozza majd azt a belső politikai dinamikát, amely még idejében kiszorítja az országból a kubai tanácsadókat, akkor nagy valószínűséggel elejét tudja venni annak, hogy a hadsereg, puccsot végrehajtva, átmentse a jelenlegi válságon Chávez mozgalmát, s megőrizze annak domináns politikai pozícióit.
Ha a szavazatok újraszámlálása Nicolás Maduro javára dőlne is el – jelenleg ez tűnik valószínűbbnek –, a rezsim legitimitását a vezér halála és az ellenzék előretörése végképp kikezdte, csak idő kérdése a váltás. Ez pedig komoly változásokat hozhat magával, elvégre az ellenzék meghirdetett választási programjának fontos eleme volt a „kubai kapcsolat” felszámolása, és a kitörés abból a gettóból, amelybe – Irán és a többi latorállam társaságában – még Chávez zárta országát. Ennek pedig mind Oroszország, mind Kína vonatkozásában következményei lesznek.
