Recep Tayyip Erdoğan török miniszterelnök és az iszlamista Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) a mozgástere egyre inkább beszűkülni látszik. Ez egyet jelent annak a politikának a kudarcával, amit hallgatólagosan már 2002-es hatalomra kerülésükkor elterveztek, de igazából 2008–2009-ben láttak hozzá annak kivitelezéséhez. Bár az ország komoly gazdasági teljesítményt nyújtott az elmúlt tíz esztendő során, külkapcsolatait nem sikerült stabilizálnia. Igaz, ebben kulcsszerepet játszott az egyre kaotikusabb közel-keleti helyzet is, de még jóval az arab tavasz fejleményeit megelőzően Ankara elhidegült az Európai Uniótól, egészen megromlott a kapcsolata Izraellel, s az Egyesült Államokkal fennálló viszonya is formalizálódott, a hidegháború lezárulta után egyre fajsúlytalanabbá váló NATO-relációra korlátozódva.
Mégis, Erdoğanra mindenekelőtt a belpolitikai nehézségek gyakorolják ma a legnagyobb nyomást, és ez vezethet bukásához is. Ma már nyilvánvaló: nem volt elég többé-kevésbé pacifikálni a kurdokat, s így megszüntetni Törökország tradicionálisan egyik legnagyobb konfliktusforrását, és a jelek szerint nem oldott meg semmit a hadsereg politikai hatalmának felszámolása sem. Az iszlamista vezetés kettészakította az országot, európaiakra és ázsiaiakra, demokratákra és antidemokratákra, szekuláris erőkre és fundamentalistákra, annak reményében, hogy az ázsiainak, antidemokratának, fundamentalistának hitt többséget maga mellé állítsa. Az isztambuli Taksim téren és az ország számos nagyvárosában – elsősorban Ankarában – tüntető, Európa felé orientálódó tízezrek kezdték el a küzdelmet egy AKP-mentes török világért, de erejük nyilvánvalóan e harchoz nem volt elég. Most viszont az a réteg lázadt fel Erdoğan ellen, amelyiktől a legkevésbé várta: a rendkívül befolyásos, s az iszlamista fordulat mellett valaha oly elkötelezett vallásosak.
Az Amerikában élő török hitszónok, Fethullah Gülen otthoni mozgalma élt azzal a lehetőséggel, amit még az Erdoğannal valaha kötött szövetség biztosított neki. Eme „intim politikai kapcsolat” tette például lehetővé, hogy gyakorlatilag a Gülen-szekta határozza meg az „új ottomanizmus” külföldi szellemi exportját. Gyakorlatilag a legtöbb, Törökország által pénzelt külföldi alapítvány, kulturális központ tevékenységét e szekta határozza meg már jó ideje, főként azokon a területeken, amelyeken valaha az Oszmán Birodalom uralkodott, így Boszniában, Montenegróban, Koszovóban, Albániában stb. Az e központok által működtetett helyi iskolákban nevelkednek az ottani elitek gyermekei, és nem mellesleg általában a helyi török diplomatákéi is.
Egy nemrég megtartott értekezleten, melyen Erdoğan is részt vett, a miniszterelnök nyomatékosan felszólította a diplomatákat, hogy igyekezzenek mindent elkövetni e kultúrközpontok befolyásának visszaszorítása érdekében, utasítva egyben a nagyköveteket, hogy minden eszközzel cáfolják a gülenista ellenzék vádjait. Komoly, végzetes szakításra utaló jelek ezek, de nyilvánvalóan csak következményei annak a belháborúnak, amit Erdoğan most gyakorlatilag saját hátországával vív.
Gülen befolyása nem egyszerűen, s nem elsősorban a kulturális missziók területén vált meghatározóvá. Az AKP vádaskodásai hetek óta másról sem szólnak, mint arról a „puccsról”, amit az igazságszolgáltatáson – az „áruló ügyeszeken” keresztül – Gülen hívei hajtottak végre. Mint ismeretes, múlt december közepén két tucat vezető üzletembert, közöttük három miniszter fiát tartóztatta le a rendőrség az ügyészség indítványa alapján, korrupció vádjával, ráadásul az akció előtt a miniszterelnököt még csak nem is informálták. A letartóztatásokkal párhuzamosan rendezett házkutatások komoly bűncselekmények egyértelmű bizonyítékaival szolgáltak és egyenesen az AKP-hoz vezettek.
Erdoğan arra kényszerült, hogy 2013 utolsó napjaiban átalakítsa kormányát, de a lépés egyáltalán nem csillapította a kedélyeket. A politikus aligha kerülheti el, hogy megfizesse annak az árát, hogy nem engedte jogi keretek között maradni pártjának korrupciós ügyét. Így általános politikai ügy lett belőle. Az AKP nehéz helyzetbe került, különös tekintettel arra, hogy az ország márciusban önkormányzati választások elé néz, júniusban pedig államelnököt választanak.
Az iszlamista kísérlet elbukóban, de legalábbis súlyos állapotban van, minthogy a visszatérés a nacionalista török gyökerekhez nyilvánvalóan nem tűri a demokráciát. De, akárcsak a 19. században, jól megvan mindennel, elsősorban a korrupcióval, ami egykoron az Oszmán Birodalom vesztét is okozta. Erdoğannak most ezzel kell szembenéznie.
