Néhány budapesti kamaramozi nemrég kezdte meg a tavaly elkészült Hannah Arendt című film vetítését. A mai időktől távoli események feldolgozására vállalkoztak az alkotók, ám a dráma, amit mindez elementáris erővel sugároz felénk, nem is lehetne aktuálisabb. Egy európai (német-zsidó) filozófusnak és egy amerikai társadalomtudósnak az intenciói csapnak össze benne, és mindkettőt úgy hívják, Hannah Arendt.
A címszereplő a The New Yorker tudósítójaként 1961-ben a helyszínen követte végig az Argentínában elfogott, majd Jeruzsálemben bíróság elé állított háborús bűnös, Adolf Eichmann perét. Később megírta tapasztalatait, amit a neves hetilap némi töprengés után leközölt, s ezzel a történet olyan fordulatot vett, amelynek máig kiható következményei lettek. Hogy ez mennyire így van, maga a film igazolja. Arendt ugyanis – nem kevés belső vívódás után – arra a következtetésre jutott: az izraeli vádak alapján Eichmann – akit elítéltek és ki is végeztek, majd hamvait a földközi tengerbe szórták, hogy azok ne is érinthessék Izrael földjét – a fejére olvasott vádak alapján nem lett volna elítélhető.
Persze Arendt sem tagadta Eichmann bűnrészességét, de okkal hívta fel a figyelmet két, mellékesnek aligha mondható szempontra. Egyrészt, hogy az Eichmann elleni vádak mintegy démonizálták annak figuráját, szimbolikusan általa próbálták megjeleníteni a holokauszt teljes borzalmát, miközben Eichmann maga nem volt több, mint a „bűn banalitása”, egy kis senki, aki nem nyúlt senkihez, mindössze logisztikai feladatokkal segítette elpusztítani – egyebek mellett – a teljes vidéki magyar zsidóságot. Viszont – állapítja meg –, „amennyiben a pert az egész világnak szánták, és a színjáték célja a zsidó szenvedések szörnyűséges panorámájának bemutatása volt, akkor a valóság nem felelt meg ezeknek az elvárásoknak és szándékoknak” (Eichmann Jeruzsálemben, Osiris, Budapest, 2000, 16. o.). Másrészt Arendt arra is int: a perek és színjátékok közös vonása, hogy csak a tettesekre koncentrálnak, nem pedig az áldozatokra, így az Eichmann ellen lefolytatott eljárás pont arról nem szólt – a zsidó áldozatokról –, akikről megfeledkezni nem lenne szabad, s pont azoknak szólt, az izraeli belpolitikát befolyásoló túlélőknek, akiknek bosszúszomja megint csak nem tett jót az elpusztultakkal szembeni kötelező igazságosságnak.
Arendt következtetései roppant vitát keltettek, ami aztán végigkísérte egész életét, s mind a mai napig tart. Azok számára, akik a holokauszt után születtek, ezért némi távolságtartással szemlélik a második világháború, illetve a 20. század akkori eseményeit, Arendt igazsága nyilvánvaló; a film is emellett kötelezi el magát. A túlélők, a közvetlenül érintettek viszont emberi lényegükben érzik kisemmizve magukat, s Arendt azon pótlólagos vádja miatt, hogy a „zsidó tanácsok” – amelyek ahelyett, hogy ellenálltak volna, épp Eichmann-nal folytatott tárgyalásaikkal segítették a náci „végső megoldás” bekövetkeztét – úgy találták: Hitler rendszere helyett hirtelen maguk kerültek a vádlottak padjára.
Ma már gyakorlatilag alig van túlélő, akiket sorsuk még megkímélt, életük alkonyán már képtelenek befolyásolni a napi politikát, mégis – mint mondtam – a vita folytatódik. A film, amely maga is elkötelezett, alighanem újra ütközteti az álláspontokat, aktuális analógiáknak adva esélyt, hogy megjelenítsék e drámát a mai generációk előtt is. Nem kerülhetjük el tehát, hogy újra és újra végiggondoljuk saját viszonyunkat is mindahhoz, ami általában a holokauszt mibenlétét, s ezen belül Eichmann szerepét és sorsát illeti.
A magam részéről úgy vélem, nem egyik vagy másik álláspontnak van igaza, hanem – legyenek azok akármennyire is ellentétesek – egyszerre mindkettőnek. Arendt okkal említi, hogy az Eichmann-per politikai színjáték volt, ami egyszerre igyekezett kielégíteni az igazságért kiáltó túlélők indulatát, s próbálta a világ zsidósága számára elementáris élménnyé tenni az igazságosztó Izrael valóságát, mely azáltal, hogy 1948-ban létrejött, már államiságánál fogva is képes megakadályozni, hogy a holokauszt megismétlődjék. És igazuk volt azoknak is, akik a bűn, a gonosz megnevezését és megszemélyesítését épp azért tartották nélkülözhetetlennek, hogy a bűnösség és a gonoszság ne maradjon büntetlenül, s tanulságul szolgáljon olyan korok számára is, amelyek embereit már nem ragadja magával az átélt események indulata, és képesek elnézőek lenni, így lehetővé téve a bűn megismétlődését. A filozófia és a politika szempontkülönbségeiről van szó, melyeket ütköztetni nemcsak lehet, de kötelességünk is, minthogy mindkettő valóságunk, emberi mibenlétünk lényegének szerves része.
Még elevenen élt bennem a Hannah Arendt-film drámája, amikor megjelent a hamburgi Die Zeitban Kertész Imre interjúja, amelyben – közölvén: visszaköltözött Budapestre – mintegy számot vet egész életével. Keserű megnyilatkozás, nem könnyű olvasmány. Ugyanakkor iszonyatos módon visszaigazolja annak a vitának az ellentmondásos szellemét, amelyet még Hannah Arendt indított el 1961-ben. Kertész maga is rendkívül kritikusan viszonyul ahhoz, amit a világ – s főként a nyugati világ, benne a németek – a holokausztemlékezet politikai menedzselése szempontjából mintegy elvártak tőle. „Holokausztbohócnak” nevezi önmagát, mely szerepet sohasem kívánta, s amelyet – így utóbb – nagyon méltánytalannak tart magára nézve.
Nehéz ítéletet alkotni mindarról, amit a filozófus Kertész Imre állít, mert számunkra, kortársai számára nemcsak a Sorstalanság teszi elviselhetővé a mindennapi együttélést a 20. század nyomasztó emlékeivel, hanem az is, hogy személy szerint az író közöttünk él. Hogy mindennapjaink része, múltunk mementója. Ő, a politikus Kertész: az, aki „túlélte”, s ezzel igazságot szolgáltat azoknak, akik nem élhették túl.
A filozófus Kertésznek joga van „holokausztbohócnak” neveznie önmagát, de tudnia kell: senki sem tekintette annak. Amit benne láttunk és mindig is látni fogunk, az az újrakezdés értelme, melyben a bűn elnyeri méltó büntetését azáltal, hogy nem merülhet feledésbe. És nem is relativizálható. Valóban, egyfajta színjáték ez, de nem kevesebb, mint maga az életünk.
Azokban a napokban, amikor megjelent Kertész interjúja a Die Zeitban, kitudódott: egy névtelenséget kérő német polgár pénzt küldött, hogy a magyarországi romagyilkosságok egyik áldozatának sírkövet állítsanak, iszonyatos ellenfénybe helyezve ezzel a magyar és a német társadalom mai állapotát. Kertész munkássága, személyes példája, minden bizonnyal katalizátora volt annak a megtisztulásnak, amely a német társadalomban lezajlott, s aminek megrendítő momentuma e sírkőavatás. És akár Kertész – és persze mindannyiunk – személyes kudarcának is nevezhető, hogy ennek a roma asszonynak meg kellett halnia, s hogy a magyar társadalom ma ott tart, ahol a német társadalom a 30-as évek elején. A dráma folytatódik.
