És kit választ Angela Merkel?

  • Ara-Kovács Attila
  • 2013.09.23 11:02

Diplomáciai jegyzet

Hónapok óta állandó téma volt Magyarországon, hogy a németországi választásokat követően „Merkel majd elengedi Orbán kezét”, s ez utóbbi sorsa megpecsételődik. Erre azonban bűnös felelőtlenség lenne számítani, keresztezze is akármennyire Orbán az unió politikai és Németország gazdasági érdekekeit.

A vasárnapi német parlamenti választások éppolyan kevés izgalmat keltettek, miként a kampány eseményei. Bár Angela Merkel, a CDU/CSU, valamint Peer Steinbrück, a szociáldemokraták kancellárjelöltjének a televíziók által is közvetített vitájából némi meglepetésre a baloldali politikus került ki győztesen, azt azért akkor sem gondolta senki, hogy Merkel biztos pozíciói veszélyben lennének.

A közvélemény-kutatások a konzervatívok biztos fölényét mutatták mind a kampányidőszakban, mind annak előtte. Az ok egyszerű: a 62 millió szavazópolgár többsége elégedett azzal az óvatos, ugyanakkor mégis határozott politikával, amely révén Merkel távol tartotta Németországot az általános válságtól, és sikeresen biztosította hazája és népe vezető helyét Európában. Merkel – főként az Egyesült Államok bosszúságára – elfogadta választóinak óhaját, hogy ne játsszon világcsendőri szerepet, mert sem a múlt rémképei, sem pedig a jelen kockázata – ekként vélekedik az utca embere Berlinben, Frankfurtban és Münchenben – nem teszik lehetővé, hogy efféle vállalkozásokban Németország részt vegyen. Így aztán, amíg az amerikai, brit és francia gépek megdöntötték Kadhafi líbiai uralmát, a németek csöndben kereskedtek gyakorlatilag mindenkivel, beleértve Iránt is.

Ki örülhet rajta kívül?

Ki örülhet rajta kívül?

Fotó: MTI/EPA

A harmónia nem egyszerű és egyáltalán nem egyértelmű a német és az európai elvárások között. Európa nagyon sokat várt a német választásoktól, de ezeknek az elvárásoknak mégsem volt semmilyen hatása a választások kimenetelére. Az uniós integráció hívei és ellenfelei egyaránt abban reménykedtek, hogy a növekvő német erő saját álláspontjukat igazolja majd. Az integracionisták úgy gondolták: a kormány következetes kiállása a közös célok mellett és az az áldozatvállalás, amire már eddig is számos példát mutatott az eurózónán belüli érintettek megsegítésével, Merkel ismételt kancellárságával újabb garanciákat kap. Ők azok egyébként, akik – amint Radosław Sikorski lengyel külügyminiszter 2011-ben fogalmazott – jobban tartanak egy inaktív Németországtól, mint annak hatalmi megerősödésétől. Az integráció ellenzői viszont úgy vélték: Merkel ellenkezése a gyorsított bankunióval s az Európai Bizottság ama terveivel szemben, hogy központosítsa a banki felügyeletet, és az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) révén újratőkésítse a bankokat, biztosíték lesz rá, hogy az úgynevezett Európai Döntési Mechanizmus (ERM) végül is elbukjon.

Bármilyen koalíciós egyveleg is jön létre a vasárnapi választásokat követően, Európa az eddigi trendek folytatására számíthat. (1) Rossz hír az integráció híveinek, hogy a pénzügyi integráció gyakorlati ügyei alighanem továbbra is az eddigi vontatott módon haladnak majd. (2) Rossz hír a dél-európai, erőteljes recessziónak kitett államoknak, hogy a bankok központi feltőkésítésének alapfeltétele marad a Berlin által eddig is szorgalmazott fegyelmezett gazdasági és pénzügyi politika. (3) És rossz hír az euroatlanti kapcsolatok szempontjából, hogy Németország továbbra is első számú akadályozója lesz a Közös Biztonsági és Védelmi Politika (CSDP) hatékony érvényesülésének. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ha a szociáldemokraták által dominált kormányra adták volna voksaikat a németek, akkor is ugyanitt tartanánk. Elvégre nem értéktartalmú vagy ideológiai válaszok befolyásolják a berlini döntéseket, hanem a gazdaság és az ipar elvárásai.

Stratégiai gazdasági célok tették eddig is oly hajthatatlanná Berlint a közös eurózónai kötvények kibocsátásának elutasítása ügyében, hisz nyilvánvalóan ezekkel a németeknek olyan döntések financiális következményeit kellene magukra vállalniuk, amelyekbe csak korlátozott beleszólásuk lehet. Bár számosan mondják – közöttük Soros György is –, hogy a német típusú megszorítási politika lesz a végzete a várt gazdasági bővülésnek, Berlin akkor is azt fogja erre válaszolni: náluk e politika bevált – lásd a még Gerhard Schröder kancellár által meghirdetett, majd Merkel által következetesen továbbvitt Agenda 2010-et –, s nincs okuk feltételezni, hogy egyéb alternatíva alkalmasabb lenne rá. Ami pedig a közös kül- és biztonságpolitikát illeti, a német kormány egyszerűen nem hagyhatja figyelmen kívül a közvéleményt; a nemzetközi líbiai beavatkozáshoz való német csatlakozást a lakosság 70 százaléka nem helyeselte. És Berlinnek nem elvi kifogása volt az ellen sem, hogy az Európai Légvédelmi és Űrkutatási Vállalat (EADS), valamint a hasonló rendeltetésű brit BAE System fúziója létrejöjjön, hanem egyszerűen a német iparnak nem volt előnyös a tervezett lépés.

Ami a nagypolitikát illeti, a választások utáni német helyzet keveseknek okoz majd gondot; Európa nemcsak tartósan prosperáló országként tekinthet rá, hanem a szabadságjogok és a tolerancia egyik bajnokaként is. A transzatlanti viszony komoly támogatást kapott azzal, hogy az orosz belpolitikai fejlemények kritikája felerősödött Berlinben; azzal, hogy látványosan megromlott Washington és Moszkva kapcsolata, Merkel kancellár felhagyott a külön utak keresésével, s az a német–orosz stratégiai partnerség, amely oly diadalittas napokat élt meg a korábbi években, mára már a múlté.

Hogy milyen tervei lennének az új német kormánynak – legyen akár nagykoalíció vagy más természetű együtt kormányzás – az unió keleti végeiből jövő kihívások hárítására, nehéz megmondani. Magyarország és Románia az a két állam, ami már eddig is a legtöbbet ártott az uniónak, s ha 2015-ben Lengyelország élére visszatér Jarosław Kaczyński, a bajok csak tetőződni fognak. Magyarországon számosan szeptember 22-t egyfajta cezúrának tekintették, hónapok óta állandó témája volt a szalonoknak: a németországi parlamenti választásokat követően „Merkel majd elengedi Orbán kezét”, s ezzel utóbbi sorsa megpecsételődik. Erre azonban bűnös felelőtlenség lenne számítani, keresztezze is akármennyire Orbán az unió politikai és Németország gazdasági érdekekeit. Berlinből egyértelműen megüzenték: a magyar választóknak kell megszabadítaniuk országukat és Európát Orbántól, ez az ő dolguk és felelősségük. Ha nem teszik, a németeknek ehhez semmi közük, legfeljebb befektetéseikkel együtt továbbállnak.

Neked ajánljuk

Ne zavarjanak, lázadok

  • SzSz

A címbeli Frank a másfél órás játékidő alatt háromszor lép színpadra, valójában énekelni azonban csak egyszer halljuk – már ez is jelzi, hogy ez nem egy szennyhullámot tematizáló punkmozi.

Halál a tengeralattjárón

  • Bacsadi Zsófia

Tobias Lindholm rendhagyó krimije minden, ami az épp aranykorát élő true crime és skandináv noir nem. A nézők nem bírják megunni a gyilkosok tragikus gyerekkorát, aberrált szexuális szokásait és sötét karizmáját, a dilettáns pszichologizálást és persze a véres részleteket.

Kérem a következőt!

  • Nagy István

Ha valaki a ’w’, a ’h’ és az ’o’ betűket látja közvetlenül egymás mellé írva, az mostanság valószínűleg sokkal hamarabb asszociál az Egészségügyi Világszervezetre (WHO), mint a hatvanas–hetvenes évek egyik legjelentősebb zenekarára, a mai napig is létező The Who-ra. Monolitikus lemezük, a Who’s Next nemrég volt 50 éves, ami jó indok egy kis visszatekintésre. A Who mifelénk soha nem lett igazán kultikus együttes, ezért nem csak az album, a zenekar történetét is érdemes feleleveníteni.

Titkok, tengelicék

  • Dékei Kriszta

A Pannonhalmi Főapátság kiállítása nem pusztán egy kortárs kiállítás, hiszen olyan dolgokra/tárgyakra és a bencés közösség által használt terekre is rápillanthatunk, amelyekre eddig a kívülállóknak nem volt lehetőségük.

Kaptafa

  • Kiss Annamária

Nem könnyű feladat egy lakásfelújítás: épp egy fél vagy negyedkész házban járunk, ahol még minden munkaterület. Jól indul az előadás: a házigazda Alice (Ónodi Eszter) és barátnője, Magrete (Pelsőczy Réka) közös belépője az utóbbi idők egyik legsikerültebbje.

Pillanatnyi hatás

  • Rádai Andrea

A legtöbbször annyi történik, hogy egy vagy több ember áthalad valamilyen módon, valamilyen jelmezben a színpadon. Peter Brooktól tudjuk, hogy ez már elég a színházhoz, de most sokat hörögnek és táncolnak is a színészek a 33 álomban, néha meg fojtogatják és kibelezik egymást. Minden Bodó Viktor-produkcióban vannak agyeldobós jelenetek, de a rendező most mintha kifejezetten az úgynevezett „cool fun” esztétikának szentelte volna az egész előadást, ami tényleg elejétől a végéig téboly, agyrém, lázálom és káosz, és akkor még finom voltam.