Edward N. Luttwak elemző nemrég a The New York Timesban azt írta: a szír polgárháború folytatása végül is előnyösebb a világ számára, mint egyik vagy másik fél győzelme. Ugyanis ha Bassár al-Aszad kerekedne felül, akkor mind az iráni, mind az orosz pozíciók megszilárdulnának a térségben, mi több, erőteljesebbek lennének, mint voltak a két éve folyó konfliktus kipattanása előtt. Ha viszont a lázadók kerülnek ki győztesen, akkor a szunnita dzsihádisták erőteljes nemzetközi terrorista kapcsolatrendszerükkel egyetemben épp olyan hídfőálláshoz jutnak a mediterrán térségben, mint 2001-ben a tálibok Afganisztán révén Közép-Ázsiában.
Szomorú megállapítás, még ha be is kell ismernünk: a nemzetközi közösség számára nyilvánvalóan előny, ha a polgárháború feléli mindkét fél veszélyes tartalékait. Ezzel a megállapítással azonban – bár a Luttwak fejtegetésében foglaltakhoz igen hasonlóan nem humanitárius megfontolások alapján – a térség érintett államai egyáltalán nem értenek egyet. Szaúd-Arábia és Törökország igen sürgetően lép fel már hónapok óta, hogy az Egyesült Államok csapjon le az Aszad-rezsimre. Ez utóbbi indokai, hogy a rezsim bukása révén limitálni lehetne Irán mozgásterét, offenzív politikáját, s ezzel helyzetbe hozni a szíriai szunnita többséget. Törökország viszont szeretné, ha mielőbb megszűnne a menekültek beáramlása az ország délkeleti tartományaiba, akárcsak a lázadó szíriai kurdok bátorítása a török fennhatóság alatt élő, most szabadságukért küzdő kurdok részéről. Hasonló okok miatt az apró Jordánia is a nemzetközi beavatkozás pártján áll.
Egészen különleges helyzetbe sodródott viszont Libanon, melyet az esetlegesen elhúzódó szír polgárháború sajátos gravitációja ismét szétszakíthat.
A kis levantei államban a látszatok szintjén már évek óta szinte teljes a béke, mi több: özönlenek ide a látogatók – legalábbis eddig özönlöttek, ám az elmúlt napokban a külügyminisztériumok egymás után „tanácsolják” azt, hogy most senki se utazzék Libanonba. Pedig a The New York Times 2009-ben még az első számú turisztikai desztinációnak nyilvánította Bejrútot. Huszonhárom évvel a lezárt polgárháború után az utcákon ismét pezsgő élet folyik, a gazdaság prosperál, luxusüzletek és vendéglők sora nyitott ki újra. Ám a szemben álló fegyveres csoportok által lakott negyedeket még mindig szögesdrót kerítések és ellenőrző pontok szigetelik el egymástól, a libanoni hadsereg pedig nagy erőkkel igyekszik elejét venni a vérontásnak. Igen gyakran azonban esélytelenül. Az elmúlt napokban is több bomba robbant a Hezbollah által ellenőrzött egyik déli negyedben.
Az ország lakosságának túlnyomó többségét kitevő szunniták körében egyre terjed ugyanis a legradikálisabb szalafista befolyás. A hitéleti szigor és politikai radikalizáció különösen azt követően erősödött fel, hogy 2005-ben – helyi Hezbollah-segédlettel – a szír titkosszolgálat meggyilkolta Libanon befolyásos miniszterelnökét, Rafic Haririt. A két éve folyó szír polgárháború, az Aszad-rezsim visszaszorulása tovább fokozta a libanoni szunnita többség önbizalmát és konfrontációs kedvét, a szomszédban lejátszódó káosztól azt remélve, hogy ezzel végképp megszűnik az országban érvényesülő szír befolyás, s ezáltal megtörhető lesz a terrorista Hezbollah és a síita közösség ereje. Ám amit a szunnita többség esélynek vél, arra a síita kisebbség – s főleg a Hezbollah elkötelezett tábora – mint kihívásra tekint. És nem csak ők.
A maronita keresztények szintén a szunnita túlhatalomtól tartva már 2006 februárjában paktumot kötöttek a síitákkal; a megállapodást a Hezbollah részéről annak vezetője, Hasszan Naszrallah szignálta, a keresztények részéről pedig a Szabad Hazafias Mozgalom vezetője, Michel Aoun. A megállapodás homlokterében elsősorban az érintettek gazdasági befolyásának megvédése állott, s ennyiben a szunniták kihívóan képmutatónak is ítélték azt, rámutatván: e megállapodás lényege, hogy szembeállítsa a síita és keresztény vidéket az urbánus szunnitákkal. Ma már a szír polgárháború kihatásaként a helyzet sokkal rosszabb. Azáltal, hogy a keresztények és a síiták ismét szorosabbra fűzik kapcsolataikat, a fegyveres konfliktus veszélye megsokszorozódott, s ez az ország szétszakadásával fenyeget. Nem véletlen, hogy a külügyminiszter, Adnan Mansour az AP-nek adott interjúban pont az ellenkezőjét kérte a Nyugattól, amit szaúdi, török vagy jordán kollégája: sürgette, hogy ne bombázzák Szíriát, mert annak végzetes következményei lennének országára nézve.
Mindeközben április óta Libanonnak nincs teljes felhatalmazással bíró kormánya, a parlament pedig ahelyett, hogy igyekezne kiírni a választásokat, a különféle erőcsoportok csatáiba bonyolódik, mintegy előpróbájaként egy olyan harcnak, amelyet majd az utcákon vívnak meg.
