Minden jel szerint Orbán és Tőkés László (címoldali képünkön) útjai szétválnak. E fejlemény persze csak azokat lepheti meg, akik javíthatatlanul naivak vagy tájékozatlanok voltak eddig. Az, hogy a magyar miniszterelnök – ráunva a volt püspök okozta rendkívül kellemetlen meglepetések egész sorozatára – végre kijelentse: „kétszer invesztáltam ebbe az emberbe, s mindkétszer cserbenhagyott”, már jó ideje várható volt. Mellesleg eléggé pontatlannak tűnik az Orbán által megjelölt csalódások száma; több lehetett ott azért kettőnél.
Amire a miniszterelnök célzott, alighanem Tőkés és operettpártjának, az Erdélyi Magyar Néppártnak a választási szereplése, egészen pontosan annak leszerepelése. A 2011-ben alapított pártocska mind a tavalyi önkormányzati, mind pedig a parlamenti választásokon teljesen alul maradt az RMDSZ-szel, de egyébként szintúgy liliputi másik vetélytársával, a szintén Fidesz-közeli Magyar Polgári Párttal (Szász Jenő) szemben is. Mindez azonban Orbán számára is csak a végső konzekvenciák levonását jelenthette, hisz ezt megelőzően olyasmik is megestek, melyeknek fényében a magyar politikus okkal veszíthette el végre Tőkés iránti lelkesedését.
Közvetlenül a 2010-es magyarországi választásokat követően, a hagyományos fideszes tusnádi nyári táborozáson a volt püspök nagy nyilvánosság előtt rontott neki Orbánnak, azzal fenyegetve: ha nem ártja bele magát – nyilvánvalóan az ő oldalán – még mélyebben a romániai politikába, akkor a mögötte felsorakozó ottani magyarok fogják majd szavazataikkal elzavarni a Fideszt Magyarország éléről. Orbánnak nyilvánvalóan már ekkor elege lehetett Tőkés kóros kiszámíthatatlanságából, és persze abból is, hogy a lojalitást – legyen az egyszerűen csak emberi vagy komplikáltabban: politikai – hírből sem ismeri. Mindazonáltal adott még neki két választási esélyt…
Pedig a volt püspök tekintélyéből ekkorra már semmi sem maradt. Zavaros magánélete, melyről a sajtó zaftos részleteket tett közzé, a vele kapcsolatos korrupciós gyanúk előre jelezték: a dolognak nem lesz jó vége.
Pedig Orbán korábban még azt is megtette, hogy az Európai Parlament alelnöki posztjáról épp leköszönő Schmitt Pál helyébe Tőkést jelölje, akit az Európai Néppárt segítségével meg is választottak, ám a posztról – méltatlan viselkedése miatt – a Néppárt nyomására gyorsan távozni kényszerült.
A kérdés az, hogy a nyughatatlan politikus kibe kapaszkodik, illetve kivel akaszt majd tengelyt a közeljövőben, hisz – akárcsak Orbánnak – neki is a konfliktus a lételeme. Az erdélyi magyar politikai életet a közelgő 2014-es magyarországi parlamenti választás gravitációja már igencsak kikezdte, a tendenciák iránya teljességgel kiszámíthatatlan. Alakulhatnak a dolgok úgy is, hogy a Fidesznek az a legkevésbé sem válik majd előnyére.
Erre engednek következtetni a „nemzet újjáépítésének”, a „határok feletti nemzeti újraegyesítésnek” az apró, hétköznapi kisiklásai. Bár körbehordták egész Magyarországon a vadonatúj ősi erdélyi zászlót, azzal csak még látványosabbá tették a fideszes szándékok már rövidtávon is teljes kudarcát. Elvégre e zászló nem a magyar nemzet egységét demonstrálja, hanem épp ellenkezőleg, újrafogalmazott fragmentáltságát. Eddig közmegegyezés volt a tekintetben: az erdélyi magyarság zászlaja a piros-fehér-zöld. A románság – ha nagy nehezen is – megbékélt ezzel, s ennél semmi más nem jelképezte jobban azt, hogy lelkében és kultúrájában az erdélyi magyarság az anyanemzet szerves része. Most, a vadonatúj erdélyi zászló, a húszas években összefércel műdallal, a Székely himnusszal egyetemben olyasmit jelenít meg, amihez Magyarországnak semmi, de semmi köze, erőlködjék a miniszterelnök vagy Kövér akármennyire is.
Erdélyben viszont magára lelt az Orbán kreálta Gólem, s most bejelentette igényét, hogy saját – és nem a Fidesz által írt – forgatókönyvből játsszon. Ennek szemtanúja lehetett bárki, aki a múlt heti, marosvásárhelyi „autonómia” – majd a „székely szabadság napjára” átkeresztelt – tüntetés résztvevőinek szemébe nézett. Nem voltak harmincezren, ahogy azt a szervezők állítják, de tízezren mindenképp, s ez még így is több a kelleténél. Üvöltéseik s a korábbi tüntetések méltóságának teljes hiánya sokkolta a város népét, akik ugye nincsenek neandervölgyi jelenetekhez szokva. El-elhangzott a jelszó: „Kutassuk fel az RMDSZ lapító vezetőit!”, és az is, hogy „Kötelet az árulók nyakába!”.
Ki szervezte a tüntetést? Csak annyit tudni, hogy volt rá pénz bőven, természetesen Magyarországról, a kormány közeléből. Erdélyi kommentárok azt állítják: „hasonló módon állt össze Magyarországon a békemenet”. A Jobbik is beszállt, Kárpátaljáról és a Felvidékről hozott import tüntetőket. A tömeg zöme azonban a Székelyföldről érkezett, néhány kovásznai és hargitai járművel, de a többséget bérelt – bukaresti rendszámú – buszok szállították, úgy, mint a „Nem leszünk gyarmat” szintén import résztvevőit.
A Budapesten meggyújtott zsinór tehát másutt robbantotta a bombát, mint ahol várták, de az ehhez fogható meglepetésekhez a Fidesz már hozzászokott, s most úgy tesz, mintha mégis jól végezte volna dolgát. Nem először áll az efféle vad esztelenség mellé, csak azért, mert megzabolázni nem tudja azt.
Alighanem azok tudnának erről a leghitelesebben mesélni, akik végigszenvedték a jobboldali csőcselék garázdálkodását 2006–2007 nemzeti ünnepein, illetve azok a diákok, akiknek a múlt héten, a Lendvay utcában volt szerencséjük megismerkedni a Fidesz legelkötelezettebb híveivel, Sósav bácsival és a kigyúrt gyilkossal. Orbán Viktor nem finnyás, sem Budapesten, sem Erdélyben; kész bármikor az élükre állni.
