A visegrádi négyek múlt héten lezajlott csúcstalálkozója mérföldkőnek számít. Az elmúlt tíz esztendő, de az is meglehet, hogy a V4 1991-es megalapítása óta a legfontosabb és legeredményesebb, legtöbb változást előidéző rendezvényeként vonulhat majd be a szervezet történetébe.
A V4 korábban ugyan nem múlt ki teljesen, de évtizedeken át nagyrészt csak vegetált; voltak működő mellékintézményei, mint a pozsonyi székhelyű Nemzetközi Visegrádi Alap, ugyanakkor a tagországok látványos érdekellentétei és más-más habitusuk az unión belül nagyon lerontották hatékonyságát, s az sem tett jót neki, hogy minduntalan csődöt mondott a legfontosabb pillanatokban. A szervezetet elsősorban az érintett országok közös érdekérvényesítése és uniós csatlakozásuk közös menedzselésének szándéka hívta életre, hogy aztán tagjai az uniós csatlakozást megelőző utolsó koppenhágai csúcstalálkozón (2002 decembere) cserbenhagyják egymást.
A Varsóban meghozott mostani döntések – persze voltak alacsonyabb szintű előtárgyalások az észak-csehországi Litomericében és Gdańskban is – azzal kecsegtetnek, hogy az eddigi félüzemnek, az alibi diplomáciai lépéseknek és rendezvényeknek talán vége szakadhat, a V4 története ugyanis kibővül két másik markáns szereplővel azáltal, hogy annak működése fölött mintegy védnöki vagy támogatói felelősséget vállal az unió két legfontosabb állama, Németország és Franciaország. A mostani rendezvény ugyanis összekapcsolta a V4-et a szintén 1991-ben megalapított, gyakorta szintén kiválóan, majd ugyanilyen gyakorisággal csapnivalóan működő weimari hármak szervezetével (Németország, Franciaország, Lengyelország). A két halmaznak, a V4-nek és a W3-nak, mint látjuk, van egy közös eleme, Lengyelország, amely azáltal, hogy létrehozta a mostani találékony bővülést, nemcsak nagy szolgálatot tett az unió két meghatározó államának, s ekként az unónak, hanem maga is deklaráltan a térség vezető államává lépett elő.
Kiérdemelten, megérdemelten: Lengyelország egy ideje nemcsak kiváló gazdasági teljesítményeivel tűnik ki Kelet-Európában, hanem stabil politikai kiszámíthatóságával és felelős uniós aktivitásával is. Ekként sikerült 2011 második felében közmegelégedéssel levezényelnie uniós feladatát, az elnökséget – ami, tudjuk, Orbán miatt Magyarországnak nem ment –, s ezért sikerült összehoznia most (konvergálva az uniós, az uniós nagyhatalmi és a V4-es érdekeket) a múlt heti, döntésekben gazdag csúcstalálkozót.
Nem volt ez persze mindig így. Lengyelország is már-már páriának számított 2006 és 2010 között, amikor a Fidesz nagy barátja, Lech Kaczyński vezette az országot, értelmetlen szabadságharcot hirdetve mindenki, főként Németország és az unió ellen. (Igaz, arra maga is ügyelt, hogy a gazdaság működésébe ne kontárkodjék bele.) A W3 ezekre az évekre teljesen megbénult, a V4 működése is akadozott. Aztán Kaczyński letűnt a színről – isten nyugossza –, fivére, Jarosław bukása pedig megnyitotta valami más, egy normális politika érvényesülése előtt az utat.
A múlt heti csúcs két vonatkozásban is fontos újításokkal szolgált. A kormányfők találkozóját megelőzően a védelmi miniszterek háromezer fős közös harccsoport felállításáról döntöttek. Ez remélhetőleg kezdeménye lesz majd egy nagyobb szabású uniós védelmi vállalkozásnak. Erre engednek következtetni azok a korai nyilatkozatok, amelyek a francia, terrorizmusellenes mali beavatkozásokhoz hasonló esetekre is kiterjesztenék e harccsoport szövetségesi elkötelezettségét és aktivitását.
A jelentősebb megállapodás aláírói persze a kormányfők voltak. Ez elsősorban a V4-ek uniós gazdasági integrációját érintette, illetve betagozódásuk felgyorsítását abba a nemzeti kereteket meghaladó pénzügyi rendszerbe, amely csak most van kialakulóban.
Persze feltehetjük a kérdést: számos efféle brüsszeli döntés született már korábban is, miben hozhat újat e téren a varsói találkozó? Nos, igazi jelentősége azért van, mert a V4-ek között jelenleg három olyan állam található, amelyek – nem uniós alapító államként, hanem újonnan (2004) csatlakozóként – feltűnő módon továbbra is csak a helyüket keresik az együttműködésben, s ennek során számtalan esetben az unió kereteit feszegetik, olykor annak belső értékrendjét rongálják. Csehország vonakodik elfogadni a pénzügyi rendszer reformját, a közös bankfelügyelet fokozatos bevezetését, és számtalan esetben kifejezte azonosulását Nagy-Britannia külön utas álláspontjával. Robert Fico Szlovákiája több olyan közjogi megoldással kacérkodik, amelyek az alkotmányosság határait súrolják. Magyarországról most inkább nem beszélnék…
A megújuló V4-ben Lengyelország viszont, a demokratikus normák szempontjából is méltányolható aktuális jó teljesítménye révén a térség olyan vezető államává nőheti ki magát, amely – német–francia segítséggel – nagyobb eséllyel tudná helyes vágányon tartani a szervezet többi tagállamát, mint a számos más ügy miatt erejét és figyelmét igencsak megosztó Brüsszel. Ezért nevezhető figyelemre méltónak mindaz, ami a múlt héten Varsóban lezajlott.
