Rómában egyelőre a pillanatnyi öröm mámora dominál, hogy össze tudtak hozni egy olyan nagykoalíciót, amelyre 1946 óta nem volt példa, másutt azonban, ahol a politikai folyamatok szemlélői megengedhetik maguknak az érzelemmentesség luxusát, mindössze pillanatnyi fegyverszünetről írnak. De vannak más megközelítések is, elsősorban olyan országokban, amelyek hasonló gazdasági és közelítően hasonló politikai krízisen mennek át mostanság, mint Itália.
Különösen a spanyol politika figyel árgus szemekkel; a jobboldali El Mundo meg is írta: bár az olasz politikusoknak (értsd: Berlusconinak) nincs túl sok becsülete a spanyolok szemében, az mindenesetre figyelemre méltó, hogy képesek voltak a pillanatnyi önmérsékletre, s ezen Madridban is el kell gondolkodni. Ott is könnyen eljöhet az a pillanat, amikor a jobboldalnak és a baloldalnak össze kell fognia. Minthogy e vélemény épp az El Mundóban jelent meg, persze élhetünk a gyanúperrel: ez elsősorban Mariano Rajoy jobboldali kormányának a vágyálma lehet, aki nagyon is rá lenne szorulva ma némi baloldali támogatásra, de legalább arra, hogy a baloldal ne próbáljon voksokat szerezni a kormányzati megszorítások, a reformok elleni hangulatkeltéssel. És ez nagyon is méltányolható elvárás.
Igaz, a spanyol politikai élet egészen más keretek között mozog, mint az olasz. Itt nincs Berlusconi. Mind a jobboldal, mind a baloldal igyekszik mellőzni a populizmust, érdekeiket politikai és nem üzleti célok mozgatják. Az ország külpolitikai kapcsolatai is átláthatóbbak voltak az elmúlt húsz év során; kormányközi együttműködése és az uniós vagy a transzatlanti vállalkozásokban való részvétele is kiszámíthatóbbnak bizonyult.
Bármilyen furcsa is, az a patthelyzet, ami az elmúlt két évben Itáliát jellemezte, s különösen a Mario Monti 2011. november 9-i miniszterelnökké választása óta fokozódó politikai válság, a jobb- és a baloldal küzdelmének kilátástalansága a magyar helyzetet juttathatja minduntalan eszünkbe, azzal a nem csekély különbséggel, hogy a magyar politikai elit, illetve a rendszer demokratikus jellegének minősége messze elmarad még az olaszországitól is.
A madridi, liberális El País nemrég szellemesen állapította meg: „Az elmúlt húsz évben bárki is veszített, mindig Berlusconi jött ki győztesen.” Soha nem válogatott az eszközökben, nem létezett az a pofátlanság, amivel elő ne állt volna publikumát ámítandó. Az ország polgárait nemcsak az általa gerjesztett politikai konfrontáció taszította ellentétes irányba, hanem gazdaságilag is lezajlott egy átrendeződés. Míg a javak egyre nagyobb része politikailag elkötelezett és bűnözői kapcsolatrendszerű szűk csoportok tulajdonába koncentrálódott, a lakosság java részének lecsúszását csak az állam vészes eladósodásával lehetett megakadályozni.
Ha minderre azt mondja valaki: akárcsak az elmúlt három évben Magyarországon, akkor igaza van. De rögtön hozzá kell tenni: Olaszországban Berlusconi soha nem tudta, és talán nem is akarta annyira radikálisan élére állítani a dolgokat, mint a Fidesz-kormány. Saját gazdasági és politikai holdudvarának kiváltságait lassabban építette ki, állandóan bővítve a kiváltságokon osztozók körét. Ma Enrico Letta kormányfőre iszonyatosan nehéz feladatokat ró mindez, de nem reményteleneket. Magyarországon viszont már teljesen reménytelen a jövő.
Pedig itt is a jobb- és a baloldal együttműködése lenne képes kimozdítani az országot a gazdasági és politikai válságból, ennek viszont előfeltétele Orbán Viktor távozása. És nyilvánvalóan nem csak az övé. Az aktuális trafiktörvény mutat rá a legjobban arra – de persze nem csak az, hanem a szellemi elit lecserélése kurzusbürokratákra, a tanulási jog korlátozása, a bírók kényszernyugdíjaztatása, a magánnyugdíjpénztár-tagok kifosztása stb. –, mekkora, többmilliós tömeg élethelyzetén változtatott és változtat a kormány úgy, hogy cserébe nem teremt más egzisztenciális kiutat. Nem egyszerűen a politika megváltoztatása lesz a minimális választói elvárás, és nem az, hogy valóban új munkahelyek jönnek-e létre. Hanem, hogy ezek a milliók visszakapják korábbi szociális hátterüket, ha pedig ez lehetetlen, akkor legyen számukra más esély visszatérni a működő társadalomba. Egy valóban működő társadalomba!
Orbán távozása az európai jobboldal érdeke is, nemcsak politikai, hanem gazdasági és uniós szempontokból egyaránt. Másként fogalmazva: jelenleg már nincs olyan európai politikai tényező, akinek ne lenne terhes az ő személye, s aki ne egy Orbántól megszabadított magyar jobboldalban gondolkodna. Az Európai Néppártnak (EPP), a CDU-nak, a CSU-nak stb. továbbra is szüksége lesz a Fideszre, egészen pontosan egy olyan eljövendő magyar jobboldali pártra, amelynek élén már nem Orbán Viktor áll. Előbb-utóbb ez nyilvánvalóvá válik.
