Prága, Budapest

  • Ara-Kovács Attila
  • 2013. május 4.

Diplomáciai jegyzet

2006 és 2013 között alig nyolc év telt el. Ám a jelek szerint e nyolc évből az elmúlt három bőségesen elég volt ahhoz, hogy a Magyarországról addig élő kép teljességgel megváltozzon. Hogy mi, mindannyian mindannak a legaljává váljunk, amit még nagyjából európainak lehet nevezni.

Valamilyen rejtélyes oknál fogva sosem találkoztam Arthur Phillipsszel, bár – eléggé nemzetközi – baráti körünk több vonatkozásban is át- meg átfedte egymást. Amikor 2002-ben angolul megjelent Prága című első regénye New Yorkban, e közös barátoktól értesültem, hogy az azóta már számomra kordokumentummá vált fikció tulajdonképpen Budapestről szól; ez lett volna az író eredeti szándéka szerint a mű címe is, de a kiadó – lévén szó első regényről – eladhatóbbnak vélte, ha mégis Prága kerül a borítóra.

Kicsit bosszantott a dolog, már csak azért is, mert a könyvet, ahogy elolvashattam, menten a szívembe zártam. Úgy jelenik meg benne városom, barátaim, jómagam, ahogyan azt, illetve magunkat és magamat szeretem, s ma már el sem hiszem, hogy ilyenek is lehettünk. A könyv szereplői állandóan azt tervezték, hogy átköltöznek Prágába, de a pesti hely szelleme nem hagyta őket elmenni. Nagyon sok olyan embert ismertem meg utóbb, akiket a Prága bírt rá, hogy Budapestre jöjjenek; közülük számosan meg is telepedtek itt, de sokan, sőt egyre többen távoznak, s bár nem magyarok, többségük mégis úgy érzi, valahogy emigrációba kényszerül.

2005-ben a világ túlsó végén, Ausztráliában megjelent egy másik regény, Halott Európa címmel. És mindjárt megkapta „Az év könyve” díjat a melbourne-i The Age című folyóirattól. Robert Manne révén értesültem róla, aki alapos kritikát írt a The Monthlyban, és ez meglódította a fantáziámat. Nem sokkal később, a szingapúri repülőtéren sikerült ráakadnom a könyvre, s két járat közötti hosszas várakozás alatt neki is láttam elolvasni.

Az író, Christos Tsiolkas görög bevándoroltak gyermeke. A Halott Európa már az ötödik könyve volt, s benne európai elődei bűneivel – az antiszemitizmussal, kapzsisággal, az egyetemes intoleranciával – küszködik. Mint mű nem nyűgözött le, idegesített a túl átlátszó metafizika, a messziről jött ember hite, hogy mindentudó, a folklorisztikus misztika, a túl nagyszabású mondanivalóhoz társuló, fárasztóan bonyolódó történet. És mégis, valahogy sokáig nyomasztott, vissza-visszatértem rá, bele-beleolvastam itt-ott, különösebb ok nélkül. Nagyon hasonló élményben volt részem nemrég, amikor a Nemzetiben a Mohácsi fivérek nagyszerű A velencei kalmárját láttam. A gyűlölet passziója és a gyűlölet nyomán fakadó gyűlölet elvakultsága mázsás súlyt rakott a vállamra, szinte kétrét görnyedve hagytam el a színházat, s hordtam magammal a terhet még napokig.

Igen, a Halott Európa is részben az antiszemitizmusról szól, és annak következményeiről. Továbbá a melegekről, hasonló megvilágításban. És – milyen egzisztencialistán hangzik! – a létbe kivetett emberről, aki hol kiszolgáltatott, hol meg nincs tekintettel magán kívül másra. Helyszínei Görögország, Velence, Bécs, Franciaország és Prága. A főhős nagy utazása ez, ősei szűkebb és tágabb hazájában, különös helyszín épp a cseh főváros, ahol egymásra talált a modernitás példátlan mocska és a múlt megismételhetőségének összes esélye. És a főhőst eléri önnön végzete. Izgatott a könyv, de annyira irreleváns volt 2006-ban, hogy mára lassan megfeledkeztem róla.

Aztán tavaly év végén Tony Krawitz filmet forgatott belőle, a bemutató előadások épp most sorjáznak Európa-szerte. Krawitznak sikerült sok mindent kigyomlálnia a történetből, ami a regényt esztétikailag nehézkessé tette, és mérséklődött a misztikus elem is, ami meg helyenként egészen nevetséges volt. De ettől a film sem lett jobb, mindazonáltal mégis hatásos, néhol – pozitív értelemben – egészen nyomasztó.

Ám az erkölcsi megsemmisülésnek, Európa valódi és végzetes halálának a filmben már nem Prága a fővárosa, hanem Budapest. Igen, a társadalmi aljasság, az intolerancia, a rasszista kihívás és mindaz, ami e köré szövődik, a filmben már a magyar valóság részeként tűnik fel Budapest utcáin.

2006 és 2013 között alig nyolc év telt el. Ám a jelek szerint e nyolc évből az elmúlt három bőségesen elég volt ahhoz, hogy a Magyarországról addig élő kép teljességgel megváltozzon. Hogy mi, mindannyian mindannak a legaljává váljunk, amit még nagyjából európainak lehet nevezni. És biztos kórtünetté is, hogy Európa mennyire beteg, mert eltűri azt, ami itt zajlik. Magyar valóságunk egy halott, sőt bomlásnak indult Európa.

Figyelmébe ajánljuk