A jelenlegi itáliai általános választás igazi erőpróbája mindannak, ami ma Európában kríziskezelés területén történik, ráadásul nem gazdasági, hanem politikai értelemben. Több tényező kölcsönhatása érvényesül majd a végkifejletben: egyrészt befolyásolni fogja a választások végkimenetét a választópolgárra nehezedő egzisztenciális nyomás; olyan ebbéli frusztráltság sújtja ma a legtöbb olaszt, amit nyilvánvalóan mindannyian – mi magyarok is – átérzünk, de az erre adandó válasz nem feltétlenül és főként nem automatikusan lesz racionális. Bár ennek kockázatát nagyon sokan átlátják.
Másrészt persze befolyásolja az eseményeket a politikai verseny. Nem mondhatni, hogy nem kellően színes a kínálat. Az olaszok választhatnak a „civil bázisdemokráciát” hirdető, szórakoztató bohóc (Grillo), egy hétpróbás populista milliárdos (Berlusconi), egy precíz bürokrata (Bersani), valamint a politikától irtózó, unalmas, a leköszönő technokrata kormányt eddig irányító professzor (Monti) között.
Pier Luigi Bersani a baloldalt egyesítő Demokrata Párt színeiben indul, a gazdaságot és az ipart irányító több minisztérium élén állt már. A jobboldalt természetesen Silvio Berlusconi, a Szabadság Népe pártja révén. És hogy Európa számára elfogadhatóbb legyen opciójuk, kommunikációjukban nem zárják ki, hogy most talán nem a „lovag”, hanem a párt főtitkára, Angelino Alfano vezethetné győzelmük esetén a kabinetet.
Beppe Grillo Öt Csillag Mozgalma kifejezetten protestpárt, s azokra az alternatív körökre számíthat csak, amelyek igazán nem érzik magukat jól sem a politika, sem pedig a konszolidált polgári rend világában.
Mario Monti Polgári Választása centrista jobboldali, lényegében liberális tömörülés, amely azt ígéri, hogy továbbviszi azokat a reformokat, amelyek elkerülhetetlenek, de legalább ennyire fájdalmasak lesznek.
Grillo már jó előre jelezte, számára csak móka az egész, s politikai szereplésével mintegy görbe tükröt akar tartani a társadalom elé. Monti esélyeiről mindent elmond, hogy kormányának a Berlusconi által kikényszerített mostani bukása idézte elő az előre hozott választásokat. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy az európai pénzpiacok – amelyek hittek és bíztak Montiban – megelégelték a bizonytalan helyzetet, a rekordmagasságú munkanélküliséget, a magas államadósságot és a versenyképesség hiányát, s a múlt héten, pár nappal a választások előtt egyértelmű jelzést küldtek a következő kormánynak, hogy az nem térhet le arról az útról, amin Monti elindította az országot.
Ez persze nem biztos, hogy meghatja az egyszerű olasz választókat, akik közül nagyon sokan egyetértenek Berlusconival és azokkal a politikusokkal, akik az utóbbi tíz évben minden rosszat az unió nyakába akartak varrni – így persze a megszorítások kényszerét is. A politikus a kampányban azt hangoztatta: hallani sem akar megszorításokról, nem fogad el semmilyen „reformcsomagot”, s ha ő győz, maradéktalanul visszafizeti azokat az extraadókat, amelyeket a Monti-kormány tavaly beszedett. Kijelentéseit persze csak a legiskolázatlanabb rétegek veszik készpénznek, mindenki más tudja: ha a jobboldal kerülne hatalomra, az általuk alakítandó kormánynak sincs más választása, mint a megszorítás.
Kész tragédia lenne, ha a választási eredmény az általános társadalmi megosztottságot tükrözné, azaz a következő kormány mögött nem állna majdan markáns társadalmi felhatalmazás és elfogadottság. Teljesen mindegy – állítja a legtöbb elemző –, ki nyer; legyen a győzelem a baloldalé vagy a jobbé, a lényeg, hogy erőteljes legyen. Ám még ennél is van egy sokkal jobb megoldás, ajánlják sokan, méghozzá a nagykoalíció. De természetesen Berlusconi személye nélkül. Ha már mindenképp a Szabadság Népe adná a miniszterelnököt, akkor annak a párt főtitkárának, Angelino Alfanónak kellene lennie.
