A Milla úgy döntött, nem csatlakozik a rövidesen párttá váló ellenzéki tömörüléshez, az Együtt 2014-hez. Ez utóbbi reakciója – minden higgadtsága dacára – mégis némi nyugtalanságot sugároz, amit meg is lehet érteni. A gesztus ugyanis nem az Orbánnal szembeni összefogásra, hanem az Orbánt segítő széthúzásra utal.
Ugyanakkor tény, nincs min meglepődni. A civil szervezetek nem valók a professzionális politikába. Az 1988-ban megalakult SZDSZ például, ha nem hagyja maga mögött szervezeti előzményének, a Szabad Kezdeményezések Hálózatának civiljeit, szétesett volna létrejötte után nem sokkal; de még addig sem funkcionált volna. Bajnai Gordon és Kónya Péter szerencséje, hogy ez most következett be és nem valamivel később, ugyanakkor tanácsadóik naivitását tükrözi, hogy egyáltalán életképesnek tekintettek egy efféle „bázisdemokrata” megoldást.
És nem csak a Milla jelent kockázatot egy professzionális politikai vállalkozásban. Pártokkal összefogni sem egyszerű dolog, különösen, ha az embert a jóhiszemű naivitás vezérli. Az Együtt 2014 tárt karokkal várja például az LMP disszidenseit, akik identitásuk védelmében próbálnak olyan látszatot kelteni, hogy ők egyáltalán nem azonosak az E14-gyel. Jávor Benedek nem szalaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy hangsúlyozza: „ezer vitám van Bajnai Gordonnal”. Nagy merészség egy újonnan alakuló gyűjtőpárttól olyan politikusokat az alkalmi kínálatból kimazsolázni, akik már most vele szemben határozzák meg magukat. Mi lesz később?
Egyébként sem nagy üzlet széteső pártok kisebbik maradványával közös jövőt tervezni; intő példa a Szabó Iván és Pusztai Erzsébet nevével fémjelzett valahai MDNP esete. A Fidesz csábereje kipiszkált néhány európai arcot az MDF-ből, majd nem velük, hanem ellenfelükkel, Dávid Ibolya maradvány MDF-ével kötött szövetséget. Ez erkölcsi szempontból kétes játék volt, politikaiból viszont ügyes. A „borzalmas tagság” maradt, a párt távozó legjobb politikusai pedig kiléptek a légüres térbe. Mint tudjuk, a történelem könnyen ismétli önmagát, okulhatnának ebből.
A Millára visszatérve, értem céljaikat. Érzik társadalmi erejüket és védik azt az ethoszt, ami értelmet ad létezésüknek. Létrejöttük nagyon fontos egy olyan társadalomban, mint a miénk, melyben a civil kezdeményezéseknek, azok permanens létének nincs vagy csekély az előzménye. Fontos társadalmi közeg, ami mindenki számára nyitott, aki nem akarja vagy nem képes identitását politikai közegben meghatározni. De ez nem jelenti azt, hogy a Millának ne lenne politikai felelőssége. És minél nagyobb társadalmi befolyásra tesz szert, e felelősség is annál nagyobb. Nem igazolhatja vissza, nem hitelesítheti, nem hergelheti a magyar társadalom számos tagjában a politika- és pártellenességet; épp fordítva: vissza kell igazolnia a pártok abbéli nélkülözhetetlenségét, hogy az eltérő véleményeinket, hitünket és reményeinket demokratikusan megjelenítsék. Ha nem ezt teszi, nem csak felelőtlen, de kártékony is.
A Milla képes volt – és remélhetőleg maradt is – nyolcvan-százezer budapestit megmozdítani. De e tömeg nem a Milla mögött áll, hanem azon pártok mögött – számos létező és még nem létező párt mögött –, amelyek demokratikusan elérhetik Orbán Viktor távozását. Ha a Milla azt gondolja magáról – remélem, sőt hiszem, hogy nem gondol ilyet –, hogy egyedül miatta mentünk volna ki a Szabad sajtó útjára, veszélyes szerepzavarban tévelyegne. Azok pedig, akik azért sürgettek összefogást a Millával, mert úgy gondolták, rajta keresztül érkeznek majd a tömegek, politikailag naivak és veszélyesen tájékozatlanok. Mert nem értik, hogy Orbán elzavarása egy dolog, de kiérdemelni a lehetőséget, hogy elzavarhassák Orbánt, az egy másik.
