Törökország: győzelem és vereség – Párhuzamos illiberalizmus

  • Ara-Kovács Attila
  • 2015. június 12.

Diplomáciai jegyzet

Magyar szempontból figyelemre méltó, hogy míg az AKP 42 százalékkal minimális többséget sem tudott elérni, addig a Fidesznek a 2014-es 44 százalék parlamenti kétharmadot hozott.

A múlt vasárnapi törökországi választások egy nagy győzelemről és egy kiszámítható vereségről szóltak. Bár – amint azt a török politikai valóság legjobb magyarországi ismerője, Dobrovits Mihály írta: a 85 százalékos választói részvétel egyáltalán nem számít túl magasnak arrafelé, mindazonáltal mutatja, és persze erősíti a pártok legitimációját. Az is bebizonyosodott, hogy a választások tiszták, átláthatók voltak, ami felülírni látszik a korábbi kijelentéseket a török politikai rendszer végzetes leromlásáról. És ez mindenképpen egyfajta győzelem – de nem Erdoğané.

A kiszámítható vereséget az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) könyvelheti el, amely ugyan a legerősebben került ki a versenyből, de (1) nagyon sokat veszített korábbi támogatottságából, (2) a párt létrehívója, s 2003 óta kormányon tartója, Recep Tayyip Erdoğan elnök nem érte el célját, hogy kétharmados többséggel a háta mögött elnöki rendszerré alakítsa át a török politikai berendezkedést.

false

A közvélemény-kutatók jól vizsgáztak, úgy működtek, mint a legpéldaadóbb demokráciákban. Négy párt parlamenti sikerét jósolták, s nemcsak ez következett be, hanem az előre valószínűsített százalékos arányok is helyesnek bizonyultak:

Fejlődés és Igazság Pártja (AKP): 40,86% – 258 mandátum

Köztársasági Néppárt (CHP): 24,96% – 132 mandátum

Nacionalista Akciópárt (MHP): 16,29 – 80 mandátum

Demokrata Néppárt (HDP): 13,12% – 80 mandátum

Magyar szempontból figyelemre méltó, hogy míg az AKP 42 százalékkal még minimális többséget sem tudott elérni, addig a Fidesznek a 2014-es 44 százalék kétharmadot hozott. A különbség a két választójogi törvény közötti különbségből fakad.

Fogadj fiadnak, Recep!

Fogadj fiadnak, Recep!

Fotó: Kovács Tamás/MTI

Az AKP mint a legerőteljesebb parlamenti párt előtt három lehetőség áll: koalíciót köt, kisebbségből kormányoz vagy az előrehozott választások mellett dönt. Valamennyi a jele és egyben a forrása is egyfajta politikai bizonytalanságnak, amely az erdoğani vezetésre eddig nem volt jellemző. Görög diplomatákkal beszélve meglepett az a visszafogottság, amivel Erdoğan vereségét kommentálták; véleményük semmit sem tükrözött vissza abból a megkönnyebbülésből, amit a világ érzett a választások kimeneteléről értesülve. „Görög szempontból Erdoğan jobb, mint a kiszámíthatatlan káosz” – mondta a napokban egyikük, s nem tudtam nem kihallani e megnyilatkozásból ugyanazt a megfontolást, amit az elmúlt évek során többször hallottam Orbán Viktor vonatkozásában például német politikusoktól.

Mint hogy az AKP rossz szereplése, az elmúlt néhány év sorozatos politikai-társadalmi kudarca, valamint a török gazdaság riasztóan csökkenő teljesítőképessége egybeesik, nem zárható ki teljesen az erdoğani politika – az illiberalizmusba ojtott nacionalista és vallási radikalizálódás – lassú térvesztése. A nemzetközi tendenciák is hasonló irányba terelik az eseményeket. Amikor az AKP hatalomra került, vezetői büszkén fogalmazták meg külpolitikai célként, hogy Törökország határai mentén zéró legyen a konfliktusok száma. Ma nincs olyan határszakasz, amelyre ne nehezülne valamely nyomasztó konfliktus vagy kihívás, némelyikről pedig tudni lehet, hogy azt épp Ankara gerjesztette, táplálta, majd igyekezett a saját hasznára fordítani.

Mindez az AKP-t is megosztotta, illetve – legalábbis a múlthoz képest – jelentős legitimációs többlettel jutalmazta ellenzékét. Az AKP-n belül nem új keletű hatalmi harc zajlik, s az Erdoğan-ellenes tábor, melyet nem kisebb személyiség, mint maga a miniszterelnök, Ahmet Davutoğlu vezet, aligha követi el azt a hibát, hogy a párt térvesztéséért, rossz szerepléséért ne épp Erdoğant tegye egy személyben felelőssé.

A szerző a DK elnökségi tagja.

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után.