Pálya a magasban

A francia légió

  • Szegedi Péter
  • 2009. december 17.

Egotrip

Anglia közelségének köszönhetően Franciaországban az elsők között kezdtek futballozni, mégis a franciák csatlakoztak utolsóként a futballnagyhatalmak sorába. Le Havre-ban az 1870-es évek elején rögbiztek és futballoztak, már 1894-ben bajnokot avattak (az angolok alapította párizsi Standard AC-ben egyetlen francia labdarúgó lépett csak pályára), mégis az 1970-es évek végéig, a Michel Platini nevével fémjelzett időszakig a francia labdarúgás jóformán csak epizódszerepet játszott Európában. Volt néhány kiemelkedő francia futballista és klubcsapat - mindenekelőtt az 50-es években két BEK-döntőn alulmaradó Stade Reimst, és a gárda két kiválóságát, Raymond Kopát és Just Fontaine-t kell megemlítenünk -, de jellemző, hogy francia klubcsapat először csak 1993-ban nyert európai kupát (a Marseille-t csehszlovák, magyar, svéd, román klubcsapatok is megelőzték).

Anglia közelségének köszönhetően Franciaországban az elsők között kezdtek futballozni, mégis a franciák csatlakoztak utolsóként a futballnagyhatalmak sorába. Le Havre-ban az 1870-es évek elején rögbiztek és futballoztak, már 1894-ben bajnokot avattak (az angolok alapította párizsi Standard AC-ben egyetlen francia labdarúgó lépett csak pályára), mégis az 1970-es évek végéig, a Michel Platini nevével fémjelzett időszakig a francia labdarúgás jóformán csak epizódszerepet játszott Európában. Volt néhány kiemelkedő francia futballista és klubcsapat - mindenekelőtt az 50-es években két BEK-döntőn alulmaradó Stade Reimst, és a gárda két kiválóságát, Raymond Kopát és Just Fontaine-t kell megemlítenünk -, de jellemző, hogy francia klubcsapat először csak 1993-ban nyert európai kupát (a Marseille-t csehszlovák, magyar, svéd, román klubcsapatok is megelőzték).

A francia futball lassú fejlődése egyrészt a rögbi konkurenciájának köszönhető, másrészt annak, hogy a húszas évek végéig nemhogy országos bajnoki rendszer nem létezett, de több labdarúgó-szövetség írt ki saját bajnokságot. Nem meglepő tehát, hogy míg Közép-Európában már az első világháború előtt is nyílt titok volt, hogy a sportágban viszonylag sok pénz forog, így megsértik az amatőrszabályokat, Franciaországból csak a húszas évek elején érkeztek hírek az álamatőrség térnyeréséről. Sok budapesti játékos költözött ekkor Franciaországba, bár többségük elsősorban dolgozni ment ki, a legismertebb példa Sebes Gusztáv, az Aranycsapat szövetségi kapitánya volt, aki a Renault-gyár csapatában, a CO Billancourt-ban futballozott. A húszas években a párizsi magyar munkások több klubot is alakítottak, 1925-ben már a hatodik társulatot hívták életre.

1930-ban a Peugeot gyár csapata, a Sochaux kezdeményezte, hogy a legjobb francia csapatok hozzák létre a profi ligát. 1932 tavaszán megalakult a hivatásos labdarúgók szövetsége, ősszel pedig útjára indult az első francia profi bajnokság. A külföldi játékosok számát kezdetben nem korlátozták, majd előírták, hogy egyszerre legfeljebb négy külföldi játszhat egy csapatban. A klubok szinte számolatlanul vásárolták a jobbnál jobb külföldi futballistákat. A Racing Paris az osztrák Wundermannschaft kapuját őrző 20-szoros válogatott Rudolf Hident, az FC N”mes a 49-szeres csehszlovák válogatott Josef Silnyt, a Metz a holland gólkirály Beb Bakhuyst, a Séte a jugoszláv válogatott Ivan Beket (ő Yvan Beck néven a francia nemzeti csapatban is szerepelt), a Red Star az 1930-as világbajnokság gólkirályát, az argentin Stabilét igazolta le. Az olaszokhoz hasonlóan a franciák is megpróbálkoztak európai gyökerekkel rendelkező dél-amerikai játékos honosításával. Ebben azonban nem voltak olyan sikeresek, mint az olaszok, végül egyetlen kimagasló tudású játékost tudtak repatriálni. A Montevideóban született Pedro Duhart-t 1934-ben igazolta le a Sochaux a Nacionalból, a játékos - keresztnevét Pierre-re cserélve - az uruguayi után a francia válogatottban is pályára lépett.

Magyarországon a gazdasági válság miatt nagyon nehéz helyzetbe kerültek a profi csapatok, a játékosok egymás után távoztak a francia ligába. Az 1933/34-es bajnokság első osztályának 14 csapatában 28, a 25 másodosztályúban 20 magyar labdarúgó szerepelt, összesen hat csapatnak volt magyar edzője. 1932 és 1939 között francia együttesek 23 magyar válogatott labdarúgót igazoltak le, köztük olyan kiemelkedő tudású sportolókat, mint a nemzeti csapatban 40 alkalommal pályára lépő Korányi Lajost vagy a 25-szörös válogatott Kohut Vilmost. A harmincas években a francia profi liga klubjai legalább 150 magyar játékost foglalkoztattak.

Ezek az igazolások nem csupán a francia futballt erősítették, óriási anyagi segítséget nyújtottak a magyar kluboknak. Alig egy év leforgása alatt a Bocskai több kulcsjátékosa (Gyulai István, Markos Imre, Vágó József) is Franciaországba távozott, az értük kapott átigazolási díjak a túlélést jelentették a debrecenieknek. 1933-ban Simonyi Andrást a válságos helyzetű miskolci Attilából 10 ezer pengőért a Lille, 1936 végén a kispesti Nemes (Nehadoma) Józsefet 16 ezer pengőért a Mulhouse igazolta le. A Kispest egyik elnökségi tagja elmondta: "Mi nehezen válunk meg Nemestől, mert hiszen mindig derék játékosunk volt, de nem tehettünk mást! Bennünket nem támogat senki. A bevételek folyton csökkennek, az egyesületnek egyelőre még nincs rendes pályája, s a jövő érdekében kénytelenek voltunk Nemest átadni a francia egyesületnek."

Ha meg akarjuk vonni a franciaországi magyar futballistalégió teljesítményének mérlegét, felemás képet kapunk. 1945 előtt minden évben volt magyar játékosa a bajnokcsapatnak vagy a kupagyőztesnek. Többen megkapták az állampolgárságot, négyen - Korányi Dezső, Simonyi András, Virág-Weiskopf Ödön, Máthé Gyula - a francia válogatottban is pályára léptek. Viszont a magyarok korántsem játszottak olyan kiemelkedő szerepet, mint korábban Olaszországban vagy Ausztriában. A francia klubok nagy részét angol edző irányította, akik az ekkor meghonosuló WM-rendszerben és az ahhoz illeszkedő sablonos, de gyors, erőteljes, dinamikus játékstílusban játszatták csapataikat. A magyar játékosok viszont változatlanul a lassú, sok rövid passzra és virtuóz technikai megoldásokkal operáló skót stílust preferálták (lásd: Játékrendszerváltás, Magyar Narancs, 2008. november 13.). Berkessy Elemér 1933 végén fakadt ki: "Sokszor, amikor mérkőzés után az öltözőben lerogyok a padra, úgy vágyódom olyan környezetben játszani, mint a Ferencváros csapata. Ahol igazán próbára tehetném a tudásom, mert ott az egész csapat gondolkodva játszik és hódol a futball igazi művészetének. Ott játék a futball, kombinációs észjáték, és nem robot." A debreceni Markos Imre franciaországi "karrierje" még pontosabb képet fest a modern futballban helyét nem találó magyar futballista sorsáról. A havi 1000 pengős keresetért Rennes-be távozó játékos Franciaországban is a "hagyományos" stílusban akart játszani. Amikor ezt a franciák nehezményezték, Markos önérzetesen válaszolt a klub elnökének: "Ne tanítsanak engem, én 18-szoros magyar válogatott vagyok!" A magyar futball kimagasló egyénisége többet nem léphetett pályára a Rennes-ben, egy év után hazatért Debrecenbe.

A francia futball a külföldi játékosoknak és edzőknek köszönhetően látványosan fejlődött. Az 1934-es világbajnokságon Ausztria épp csak 3:2-re tudott győzni Franciaország ellen. 1935 elején Rómában szintén egygólos vereséget szenvedett a francia válogatott a világbajnok olaszoktól, majd a két-két magyar és osztrák, illetve egy uruguayi játékossal felálló párizsi válogatott 1:0-ra nyert Prága ellen. 1935 tavaszán a bécsi reprezentatív csapatot is megverték a párizsiak, a francia nemzeti válogatott májusban legyőzte Magyarországot, 1937 végén pedig döntetlent ért el a kontinens legjobb csapata, Olaszország ellen. A francia futball alig egy évtized alatt felzárkózott az európai középmezőnyhöz.

Neked ajánljuk