Douglas R. Hofstadter Gödel, Escher, Bach című könyve alapvetően változtatta meg a gondolkodásmódomat, mindmáig egyik legnagyobb olvasmányélményem, miközben az alapgondolatának éppen az ellenkezőjében hiszek. A könyv amellett érvel 777 oldalon keresztül, hogy a logika Gödel által felfedezett mechanizmusa tökéletesen alkalmas arra, hogy segítségével teljes értékű mesterséges intelligenciákat hozzunk létre. Hofstadter ráadásul van annyira krakéler, hogy könyve bevezetőjében világosan kimondja: "Ez a könyv bizonyos értelemben a vallásom kifejezése." Nos, ha úgy tetszik, én "más vallású" vagyok, miközben amit a dologról tudok, annak nagy részét éppen Hofstadtertől tudom. ' tudta nekem úgy elmondani, hogy végig lekössön, végig halálosan izgalmasnak találjam, nem úgy, mint az általa feldolgozott rengeteg szakcikket.
Csányi Vilmos kémikusból lett biológus, majd etológus, és így egészen más szempontból nézi a világot, mint Hofstadter. Az emberi viselkedés című könyvében egyszer még így is előkerül Gödel: a 310. oldalon csak úgy megjegyzi egy hosszabb okfejtés végén: "Remélem, itt mindenkinek Gödel jut eszébe." Csányi "vallása" nagyjából megegyezik Hofstadterével, azzal az alapvető különbséggel, hogy Hofstadter ugyan az evolúció tényét magától értetődő igazságnak tartja, de a szerepét az intelligencia létrejöttében mellékesnek tekinti, Csányi számára viszont Darwin gondolatai jelentik azt a kályhát, ahonnan minden, az elméről szóló okfejtésnek ki kell indulnia - akár valamelyik állati, akár az emberi elméről beszélünk.
Régebben talán inkább Hofstadter véleményével szimpatizáltam volna, de Csányi oly mértékben változtatta meg a látásmódomat, hogy ma már egyformán fontos magyarázó elvnek tartom a logikát, amire Csányi épp csak utal, és az evolúciót, amire viszont Hofstadter épp csak utal. Ezzel együtt Csányihoz képest is "más vallású" vagyok, mert nem gondolom, hogy az emberi gondolkodás és viselkedés minden jelenségét vissza lehet vezetni a biológiai evolúcióra. Csányi a társadalmi, kulturális környezetet többé-kevésbé mesterségesen alakíthatónak feltételezi, szerintem viszont ez is a darwini evolúció terméke. Nem közvetlenül a biológiai evolúcióé, hanem másfajta, de ugyan-ezen a logikán alapuló evolúcióké - például a mémek evolúciójáé. Ezért úgy vélem, a társadalmi vagy a kulturális környezet alakulásába ugyanúgy nem lehet büntetlenül mesterségesen beleavatkozni, mint ahogy a biológiai evolúcióba sem.
Ezt egy másik alapkönyvemből, Richard Dawkins Az önző gén című művéből tanultam meg, amelynek szerzőjével viszont abban nem értek egyet, hogy ő mindezt hívő ateistaként fejti ki, mintegy az ateizmus tudományos megalapozásaként. Számomra ez a tudomány, amelynek érdekességéről, fontosságáról és rendkívül általános érvényességéről Dawkins tökéletesen meggyőzött, egyáltalán nem jelenti az ateizmus elvi alapvetését. A könyv tudományos tartalma attól függetlenül érvényes, hogy mit gondolunk Istenről - ez egyébként minden természettudományra áll.
Amit az emberi gondolkodás biológiai alapjairól feltétlenül tudni kell ahhoz, hogy ne csak a kocsmai filozofálgatás szintjén gondolkodhassunk el a világról, azt Csányi Vilmos könyvéből érdemes megtanulni, ugyanúgy, ahogy Hofstadteréből érdemes azt, amit a logikáról kell tudni, és Dawkinséból, amit a genetika alapszemléletéről. Ami kétséget kizáró tudományos tény, abban nem érdemes feltalálni a meleg vizet. Azt meg kell tanulni, és ehhez ezek a könyvek jelentik a "királyi utat". Ahhoz, hogy valaki értelmesen tudjon nem egyetérteni, először is érteni kell az alapdolgokat.
Egyszer egy matematikai statisztika vizsgán egy hallgató azzal kezdte a feleletét, hogy "nem értek egyet a t-próbával". Érdeklődéssel fordultam felé, vajon mivel nem ért egyet benne? Pontosan tudom, hogy ez a matematikai technika valóban felvet érdemi és súlyos problémákat; gondoltam, hát akkor nézzünk ezek mélyére együtt. De csalódnom kellett: kiderült, hogy a hallgató valójában nem a t-próba elvével nem ért egyet, hanem egyáltalán nem érti az egészet. Azzal nem ért egyet, hogy ilyesmiről beszéljünk egyáltalán. Könnyű szívvel rúgtam ki a vizsgáról, ő pedig könnyű szívvel terjeszti rólam az internet különféle fórumain, hogy micsoda egy patkány vagyok, akivel szemben nem lehet más véleményt megfogalmazni.
Egy tanár eleve nem lehet szélsőségesen liberális, mivel pontosan tudja, hogy egy bizonyos (az adott iskola szintjének megfelelő) színvonalon csak akkor lehet egyáltalán megszólalni, ha egy bizonyos tananyagot előbb rendesen megtanulunk. Ugyanakkor egy vérbeli tanár valamennyire elkerülhetetlenül liberális, mivel pontosan tudja azt is, hogy mindenki, aki a tananyagot rendesen megértette, a maga módján fogja felhasználni és értelmezni. Ehhez már csak támpontokat adhat a tanár saját értelmezése, például úgy, hogy megmutatja, miképpen néz ki egy szakszerű és ugyanakkor egyéni értelmezés - például Hofstadteré, Csányié vagy Dawkinsé. Ezeket éppen azért érdemes megismerni és megérteni, mert nem feltétlenül kell egyetérteni velük.
Ez még a Bibliára is érvényes, az is alapkönyvem, a világról kialakult gondolkodásom egyik elsődleges forrása, miközben egyáltalán nem gondolom, hogy például a világ teremtése úgy történt, mint ahogyan ott olvashatjuk. Talán éppen ezért volt szükség a szépirodalomra, így tudunk egy-egy történetet úgy elmondani, hogy akkor is érdekes, gondolkodásunkat akár alapvetően meghatározó lehessen, ha a szereplők vagy a szerző gondolkodásmódja alapvetően idegen tőlünk.
E kis írás kapcsán végiggondoltam, melyek azok az alapkönyveim, amelyek leginkább meghatározták a világról alkotott elképzeléseimet, gondolkodásomat. Sorolhatnám még őket, a tudományosakat Einsteintől Penrose-ig, az üzleti gondolkodókat Mintzbergtől Handyig, és akkor még nem is említettem mondjuk Ottlikot, Márquezt vagy Rawlingot. Arra kellett rájönnöm, hogy kedvenc könyveim mindegyike olyan mű, amellyel valahol alapjában nem értek egyet. Mégis ezekből a könyvekből tanultam a legtöbbet a világról. Máig is ezek az én személyes alapkönyveim, másoknak is ezeket ajánlom a legszívesebben, és ezen az sem változtat, ha alapvetően másképp látom a világot, mint a szerzőik.
