(Bruce Bueno de Mesquita és Alastair Smith művét, a Diktátorok kézikönyvét nemrégiben a hazaeshaladas.blog.hu-n méltatta Dessewffy Tibor.) Kritikám, ha ugyanoda jut is, már az elején más irányt vesz, mint a jogegyenlőséget meg az általános, egyenlő, titkos választójogot az egyenlő emberi méltóságból és az autonómia igényéből vagy egyéb felvilágosodás kori alapelvekből levezető politikafilozófusé. Ő a regisztrációt ezen szabadságjogok otromba, partikuláris célokat szolgáló korlátozásaként ítélné el. Én viszont nem hiszek az általános választójogra épülő képviseleti demokráciában, ebben a négyévenkénti szépségversenyre kifuttatott, pénzzel olajozott, kontraszelektált valóságshow-ban.
Nem hiszek benne, mégis - és tudom, nem eredeti álláspont, Winston Churchill is így volt vele - bizonyos válfajait társadalmi és történelmi szituációk széles körében (például Magyarországon) messze a legjobb eddig kitalált eszköznek gondolom. Eszköznek - mire? Arra, hogy elérjük: a javíthatatlanul a hatalom és a belőle fejhető változatos örömök megszerzésére és megtartására rácsavarodó politikusok marakodása - mintegy melléktermékként - a közösség egészének szerény gyarapodásával járjon.
Ez a marakodás sokféle eszközzel folyik, de lényege évszázadok óta nem változott. Ez pedig abban áll, hogy a politikai vezetők a hatalom kínálta eszközöket és erőforrásokat ügyesen arra használják, hogy juttatásokkal és megfélemlítéssel megtartsák a hatalom el nem veszítéséhez szükséges csoport támogatását. Ez a történelemkönyvekben és politikatudományi folyóiratokban gazdagon dokumentált és bőséggel magyarázott küzdelem még a széplélek politikust is arra kényszeríti, hogy engedelmeskedjék a szabályainak, különben egyhamar a kivégzőosztag előtt, börtönben, száműzetésben vagy - kevésbé vérmes jelenkorunkban - a politikai elfekvőben, mondjuk valamely vidéki egyetem katedráján, netán egy semmire se jó alapítvány kuratóriumában találja magát.
A Diktátorok kézikönyvének két szerzője úgy véli, az uralmon levők számára minduntalan a következő választás kínálkozik: úgy próbálják-e a hatalmi pozíciójuk megtartásához szükséges csoportot kielégíteni, hogy magánjavakat nyújtanak neki, vagy úgy, hogy közjavakat kínálnak?
Rövid közgazdaságtani fogalommagyarázat következik: magánjószág (többes szám: magánjavak) az, amit hogy A megkapjon, előtte B-től el kell venni (finomkodva: "újraelosztani"): ilyen a pénz, az adóelőny, a föld - a kenyér. Közjószág ezzel szemben az, amit a közösségben mindenki élvezhet, még ha nem is feltétlenül egyenlő mértékben: például a jó, kiszámítható, stabil szabályok, a közbiztonság, a honvédelem áldásai, a sportsikerek és a kultúra kínálta örömök (vö. cirkusz).
Azt pedig esete válogatja, hogy a hatalmat gyakorló vajon magánjavak vagy közjavak juttatásával tudja szövetségesévé tenni azokat, akik ha szuronyaikkal, tudásukkal, kapcsolataikkal, pénzükkel, szavazatukkal ellene fordulnak, a vesztét okoznák. Van, hogy a hatalom birtokosa számára a magánjószág osztogatása a jobb üzlet: a hatalmi koalíciót túlárazott közbeszerzések, olcsó földbérletek, trafikjog, célzott adókedvezmények tartják egyben. A szemhunyás a korrupció fölött. Néha viszont megéri szép és funkcionális középületekkel, utakkal, jogbiztonsággal, az ország egészét boldogító, gazdasági növekedést hozó gazdaságpolitikával, az adminisztratív terhek csökkentésével, általános intézményjavítással, az állam hatékonyabbá tételével, kultúrjavakkal kielégíteni a kulcsszereplőket.
Melyikre érdemes fordítani a vezető által kontrollált erőforrásokat: az adóbevételeket, a bürokraták és szakértők kapacitásait, a politikai figyelmet?
Ki kell számolni.
Néha diktátorok is nyújtanak közjavakat (például a Szingapúrt felvirágoztató Lee Kwan Yew), és gyakran demokraták is vehetnek támogatást magánjószággal: ilyen az illegális pártkasszából fedezett gulyás a cigánysoron vagy a százmilliárdos adókedvezmény a felső középosztálynak. A politikus számításában a legfontosabb változó e matematikában a politikust hatalmon tartó koalíció mérete. Ha tízegynéhány juntatagot, néhány tucat törzsfőt, oligarchát, néhány száz nagytőkést vagy testőrtisztet kell kielégíteni, szinte mindig jobban megéri a hatalmon levőknek a magánjószág-stratégia: elvenni a többségtől, és nekik adni. Hisz minek megpróbálni olyan országot építeni, ahol - a közjószágoknak hála - e fontos emberek is csak annyira járnak jól, mint a hálátlan nép (vagy csak egy kicsit járnak jobban)?
Más lesz viszont a kalkulus a demokráciában, ahol - jó választási szabályok mellett - a polgárok jelentős tömegét, még mindig kisebbségét, de akár kétjegyű százalékát, mondjuk a billegő választókörzetekben élő, mindent eldöntő középrétegeket kell megnyerni és megtartani. Őket már igen költséges lehet a többiekre kimért adókból, sarcokból kitömni (bár a negyvenes években az elrabolt zsidóvagyon viszonylag széles körű elosztása erre is szomorú példa). Jobban járhat a politikus, ha a nehezebb utat választja, és közjavak nyújtásával próbálkozik.
Ez a fő oka annak, hogy az elmúlt kétszáz évben nagy szórással ugyan, de mindent összevetve sikertörténet lett a választójog kiterjesztése - a nemesekről a köznépre, a diplomásokról, a vagyonosakról, a férfiakról a többiekre. Ez a kiterjesztés mindig egyik vagy másik csoportnak tűnt hasznosnak, de összességében mégiscsak arra sarkallta a politikusokat, hogy támogatóikat mindinkább közjószágokkal, és ne magánjavakkal igyekezzenek megnyerni - miközben persze továbbra is legfőképpen a saját hasznukat keresték.
Lehet-e politikailag racionális a most uralmon levőknek az ellenkező irányban manőverezni, visszafordítani az emancipáció vonatát, és az internet-hozzáférés meg a jegyző elé járulási hajlandóság cenzusával szűkíteni a választók halmazát? Lehet. Lehet-e, hogy egy-két elemében akár vonzóbbá tudják tenni a demokrácia show-ját, ha a politikára kevésbé figyelők súlya csökken a szavazóhelyiségekben? Lehet. De ha ebbe az irányba indulunk, egyre kisebb csoportok kegyéért megy majd a csata, és őket egyre vonzóbb lesz nem országboldogító közjavakkal, hanem a befolyástalanoktól, köztük a szavazástól regisztrációval távoltartottaktól elvett, majd újraosztott magánjavakkal kifizetni.
Ha lesz valódi tüntetés a regisztráció ellen, olyan, ami tényleg meghátrálásra késztetheti a kétharmadot, én ezért fogok elmenni.
Kár, hogy ez csak egészen kicsi betűvel fér ki a transzparensre.
