Többnyire tizenkettő tájban indulok haza, tovább csak a tördelési napokon maradok. Ez se nem jó, se nem rossz, nem bűn, pláne nem erény - ezt csak úgy mondom, közlöm bevezetésképpen, a hiteles tájékoztatás elkötelezettjeként. Az időpontot esetleg korainak találók megnyugtatására pedig gyorsan hozzáteszem, hogy haza én tizenkettő tájban egyáltalán nem pihenni megyek, hanem a nemzet ízlését tisztítani, mert Kazinczy Ferenc 1814-ben világosan megmondta, hogy "a nemzet ízlését semmi sem tisztíthatja inkább, mint a bátor, igazságos recenziók". Ám mielőtt a tisztításba belekezdenék, értelemszerűen meg kell oldanom a hazajutást, ami a regionális adottságok okán komoly állóképességet, összpontosítást, lelki egyensúlyt s mindezek háttereként kiegyensúlyzott nemi életet igénylő komplex, embert próbáló feladat.
Az odaút még könnyű, kívánja a sétát reggel a szervezet, végül is három megálló mindösszesen, de visszafelé a betegnek maratoni már ez a táv: kénytelen-kelletlen buszszal támadok. A világ más tájain ez a dolog viszonylag egyszerűnek tűnik, felszállsz, oszt dzsavesz, legfeljebb a zsúfoltsággal kell megküzdened. Debrecenben viszont alapjában más a helyzet, lévén úgy egy éve itt olyan szisztéma érvényben, hogy a felszállás rendeletileg csak az első ajtón kivitelezhető, szemben a leszállásra kijelölt összes többivel. Ez a gyakorlatban akként működik, hogy a megálló elejébe gyűlnek a feljutásra éhes embertömegek, s abban a röpke húsz-egynéhány percben, míg az adott busz befut, intenzív közelharcban próbál ki-ki kiküzdeni egy reménnyel kecsegtető, előnyös pozíciót. Itt is, mint mindenhol, az erős marad talpon, a gyengét megalázzák, lekurvázzák, eltapossák, kilökik az útra, letépik a szatyra fülét, belerúgnak, lefejelik, szájba vágják, megfogják a seggét, leveszik a szemüvegét, kizsebelik: mehet a picsába, félreállhat sírva, vagy kezdheti újra a sor vége felől. A dél nem csúcsidő, ellenben ilyenkor koncentráltan rutinos szereplőkkel zajlik az ütközet: egyrészt kint van már a páston a kéjes élvezettel küzdő, erőtől duzzadó, magáért a harcért harcoló lógós gimnazisták felszabadult, népes tábora, másrészt most támadnak a piac felől a vásárlástól elcsigázott, az árakkal felheccelt, rendkívül ideges nyugdíjashadak. Ebből kifolyólag nemzedéki színezetet ölt a közel félórás állóháború: egyfelől a nehéz sors, a becsülettel ledolgozott élet, a kommunizmus és a hadifogság a leggyakrabban mozgósított érv, másfelől meg mindez senkit nem érdekel, viszont ott a maga ráér, én meg sietek hetykének tetsző, ám nehezen cáfolható tétele. Morgás jelzi, jön a járat, a helyezkedő aktivitás fokozódik, az izgalom a tetőfokra hág, kinyílik az első ajtó, s megindul a DKV tervszerű kísérletének második fázisa: össze lehet-e préselni mintegy felére egy teljesen tömött busz nagyrészt leszállásra váró utastömegét. Ha ugyanis nem sikerül, a felszállásért küzdők jelentős hányada biztosan lemarad, s nem járulhat bérlettel vagy személyivel a hatósági sofőr színe elé, aki csak akkor kegyelmez a hátsó ajtó kinyitása által, ha odafönt már teljes a rend, közvetlen az életveszély, ha már a tartalék levegő egy mély hörgéssel a legszívósabbjából is kiszorul.
De mit csinál mindeközben - kérdezhetik - a krónikás? Tán ő is ott nyomul könyökkel, foggal és körömmel, mint akinek lételeme, sorsa a dulakodás? Jól hiszik, nem tolakszik, jól hiszik, hogy opponál. Elmerül a busz végénél az újságban, de csak úgy, mint a személyi követő; figyelme a vadászebé, lövés előtt, mégis a távolba tekinget lazán: úgy tűnjön, a következőt várja, ne fogjon gyanút a sofőr. De mikor a hátsó ajtón a tömbbe préselt, félholt állag kiesik, az ina megfeszül, s bár ott elöl, a fülkében az a gyilkos villámkezű mindent elkövet, hogy az ajtóval odazárja, két öles ugrással a buszon terem. Keresi a fejek fölött a belső tükrön a tekintetét, s ha elkapja, a dühtől villámló, eszelős szempárnak vidáman integet: jelzi neki felfordított hüvelykujjal, megvagyunk, főnök, indulhatunk. Jellemző a tájegységre, hogy aki e mindennapos, létérdekű páros játszmát egyáltalán konstatálja, feltétlenül kikívánkozó megjegyzéseivel kivétel nélkül a rendszer oldalára áll, arról biztosítva a csöppet még fújtató szerzőt, hogy nyugodtan felszállhatna ő is ott, ahol a többiek. Az utazási idő rövidsége miatt a véleményüket a legkisebb ráhatás nélkül is őszintén feltáró utastársaimnak sajnos el nem magyarázhatom, hogy érted küzdök, testvér, nem ellened: egy eszement szisztémát negligálok, amivel mellesleg egyáltalán nem lett kiiktatva minden bliccelő. Mert ha a hozzáfűzött reményeket nézzük, akkor vegyünk példának engemet: a halálugrás után örülök, hogy élek, hogy mégsem tudott az a gonosz ember megcsonkítani, így sikerült elkerülni a buszraszállásnál is rosszabb utazási verziót: hogy könnyes szemű gyerekeim mától tolószékben toljanak haza. Terveim közt ezek után egyáltalán nem szerepel, hogy hálából még jegyet is lyukasszak neki, megértheted.
