Akkor most essék némi szó énrólam, magamról, szerénységemről, e sorok írójáról, végtére is egotrip volna ezeknek az oldalaknak a címe. Így újév felé számot kell vetni, el kell helyezni, fel kell mérni. Nos hát nekem adatott meg az a nehéz, ám szép feladat, hogy - mások mellett - e hasábokon megszólalhassak a szenvedő emberiség (és per extensionem a drogliberális médiatúlhatalmas értelmiségi intellektuellek) nevében, korholjak és dicsérjek, helyes utat mutassak, példát adjak és elrettentsek, mosolyt csaljak a szomorú orcákra, s olykor tán meg is ríkassak. Megvan bennem is, Szigeti József esztéta (nem a hegedűművész!) szép szavával, a fajspecifikus mérték, amit mondok, az tehát közösségem, osztályom, nemzetem, embertársaim nevében hangzik el mintegy, úgy vigyázzatok.
Ez az esendő, ám kiválasztott ember, akit van szerencsém énnek nevezhetni, maga sem mentes nemének nyavalyáitól; idejét sem tudom már, mióta érzem magam gyalázatosan, s úgy hozzászoktam, hogy egész remekül megvagyok így. Ha egyszer jól érezném magamat, akkor biztosan rosszul érezném magam. Merő egy görcs vagyok, gyáva és hisztérikus, a végtelenségig frusztrált és halálosan sértődött, a pattanásaimig feszült, mindazonáltal itt vagyok honn, ez az én világom. Hideg kacajjal tekintek alá a bornírt jókedély és lelki egészség megannyi megnyilvánulására, sebeimet naponta sóval kezelem, nem múlik el nap kisebb-nagyobb önsorsrontás nélkül.
Amivel csak azt akarnám jelezni, hogy jammerolásért magam sem megyek a szomszédba, ha rettegni kell, ott vagyok az élbolyban, elfojtott, szűkölő szorongásban számos egyéni csúcsot tartok.
Mégis, mégis azt mondanám most mindazoknak, akiknek képviseletére elhivatott vagyok, hogy ne engedjük át magunkat, feleim, ebben az új évben a félelemnek. Nem beszarni. Karácsonytól szilveszterig mást se hallott az ember, mint hogy ki miért aggódik, vérzivataros jóslatok hangzottak el baráti társaságokban, átkok, sírfeliratok, ráolvasások, rontások, felirati javaslatok fogalmazódtak, jajszavak barázdálták a magyar éjszakát. (A politikai élet viszontagságai miatt persze.) Szerintem ez helytelen, s mint tőlem ez joggal elvárható, gyakorlati és elméleti érvekkel egyaránt szolgálhatok. Gyakorlatilag: nem, a demokrácia nincs veszélyben, csak lett neki egy kis balkáni stichje, enyhe birkózószag, el kell tudni viselni. Abban bízhatunk, hogy aki izomból lenyomja felebarátait, aki kajakra veszi, az előbb-utóbb ráfarag, mert nem kedvelteti meg magát. Aki az erejét fitogtatja, az előbb-utóbb elriasztja magától azokat is, akik épp az erős védelmébe húzódnának.
Elméletileg pedig: félni túl egyszerű, túl kerek, túl kiszámítható volna: egyrészt, ugye, ránk telepedne a rendes pasi-rossz pasi vadnyugati logikája, másrészt átengedni magunkat a félelemnek túlságosan is kényelmes, túl jó. Az igazi mazochista rosszat akar magának; és az igazi mazochista nem feltétlenül akar jót annak, aki őt szadizza. Márpedig (s ez a mazochistaparadoxon, mától kezdve ezt lesznek szívesek így számon tartani, köszönöm) ha a mazochista teljesen belefeledkezik saját rettegésébe és fájdalmába, az neki jó érzés, TEHÁT az igazi mazochista ezt a lelkiállapotot kerülni köteles. Továbbá a szadista éppen ezen lelkiállapot elérésére vágyik, s miért is tenne ennyire jót a mazochista a szadistának, hacsak nem kifejezett célja az (és miért lenne?), hogy a szadista kedvében járjon.
Azt mondom tehát néktek, hogy ne féljetek. Helyette mindenféle értelmes és élvezetes dolgot lehet csinálni. Röhögni az egészen, mondjuk. Vagy felháborodni, morgolódni, elemezgetni, beszélgetni, nézelődni. Kinek-kinek kedve és tehetsége szerint.
