Para-Kovács Imre
Én-teriõr
- Nincs Tankcsapda vagy valami?? - folytatta szívemnek kedvesen a magáról megfeledkezni szándékozó fiatal, majd sorstársaival kórust alakítva a tánctérrõl anyázott. Érdekes, mandolin alakú arca volt, és rozskenyér formájú teste, a szavak között mindig nyelt egyet, majd szomorúan elvonult az egyik sarokba, és hosszan magyarázott valamit egy barna mûanyag csõnek.
A debreceni, Hullaház becenévre hallgató Klinika Mozi egyébiránt újdonság volt számomra, itt tapasztaltam elõször, hogy mire is képes egy élelmes vállalkozó, ha a helyi kórház bonctermét szeretné átalakítani szórakozóhelynek, ami egyébként abból a szempontból is egyedülálló, hogy Európa egyetlen bulihelye, aminek egy mûködõ egészségügyi intézmény ad helyet. Amikor megérkeztünk, komolyan elgondolkoztam, hogy vajon ki lesz hajlandó kijönni az utolsó villamosmegálló után még vagy egy kilométerre lévõ objektumba, de a debreceni fiatalok valószínûleg edzettebbek, mint az átlag, mert már másfél órával a meghirdetett kezdés után vagy húszan tolongtak a proszektúra hangulatos épületegyüttesében.
Egy tévedés folytán a szervezõk Tilos Rádió Partyt hirdettek meg a MaNcs-est után, ami bizonyos fokig igaz is volt, de nem abban a formában, ahogy az egybegyûltek várták. A rádió mezõgazdasági szekciója jazzt nyomott, a party people pedig a fentebb már bõségesen illusztrált módon reagált.
Amikor már fent ültem az 5.59-kor induló InterCityn, szeretettel és tisztelettel gondoltam a bátor MÁV-alkalmazottakra, akik vállalták az elszállításomat, majd kinyitottam a Nemzeti Sportot, és lefejeltem. Azt álmodtam, hogy dupla sajtburger vagyok, de senki sem szeret, erre felriadtam, és kimentem a büfébe. Kõbánya-Felsõn jártunk, mármint én és a vonat. Nem jött be túlzottan.
Copyright (C) MaNcs, 1999. Minden jog fenntartva.
A MaNcs honlapját a Hungary.Network üzemelteti.