Kálmán C. György: Magánvalóság (Mellé)

publikálva
1999/3. (01. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nagyon nehezen áll ez most össze, amit írok, mindenféle zagyva apróság, de hát arra tartalak, kedves olvasó, hámozd ki, rakd össze, dolgozzál egy kicsit te is.

Áder János arca képződött meg előttem, ez a keserű, korán megöregedett, merev arc, a sötétlő tekintet, a nehezen nyíló ajkak. Mármost mit lehet ezzel kezdeni? Nem politikai kérdés, persze. Nem olyasmi, amit miatt utcára szólítanám embertársaimat, pro vagy kontra. Lehet-e, szabad-e ilyesmit tematizálni? Meg lehet-e úszni, hogy az ember a manapság szokásos patologizáló diskurzusba belecsússzon, ahol publicisták azon élvezkednek, hogy ki tudja a másikat (avagy a másik által kedvelt politikust, közszereplőt stb.) valami kedves lelki betegség csalhatatlan szimptómáival felruházni. Te, szép ecsém, oligofrén vagy, amaz meg kiköpött depressziós, látszik a járásán. Na de kutya legyek, bátyámuram, ha kendnek nem egy jól megtermett kisebbségi komplexusa van, ahun könyököl ki, ni, a szeméből; a haverja meg, az a skizofrén, arról ne is beszéljünk. Valahogy így tulajdonítunk egymásnak mindenféle csúf betegségeket, ami nem nagyon rokonszenves dolog; sokunknak van ilyen-olyan baja, hagyjuk ezt.

Szóval így nem lehet, nem is akarnék Áder János arcáról írni, mégis azt hiszem, ezek a magyar demokrácia igazán fontos kérdései. Hogy a Ház jelenlegi elnöke mintha képtelen volna arra, hogy elmosolyodjék. Egyenesen elképzelhetetlen, hogy szívből jövően kacagna valaha is. Van benne valamiféle rémületes merevség, keserűség, kelletlenség, idegenség. Az összeszorított fog, a visszafojtott indulat, a nagy akarás humortalansága. Nem ezen múlik a demokrácia, nem olyasvalami ez, "ami ellen kellő határozottsággal ideje volna fellépnünk", nem pártpolitika, és nem kavar viharokat, csak épp finoman, észrevétlenül ránk telepszik, mint a köd vagy a por. Ezek az arcok vannak most jelen mindenütt, ezekben él a magyar közélet.

Posztmodern korban élünk, az éles szembenállások, a kontrasztok, a dichotómiákban való gondolkodás a múlté, a moderné. Keressük inkább a kicsit (amely, tudjuk: szép), az alig észrevehetőt, ne azokért a tétekért szálljunk harcba, amelyeket mások jelentősnek kiáltanak ki, s hangsúlyosan a harcmező közepére helyeznek, hanem sündörögjünk át a túloldalra, és csenjünk néhány érdektelen üveggyöngyöt vagy használt alsóneműt. "Rendkívül felületesen, szinte csak a bőr tetején és az önmagától kikívánkozó ezzel-azzal", ahogyan a költő mondja. Lőjünk mellé, hulljon csak a céltábla körül a vakolat. Ne is szálljunk harcba. Kérdezzük meg inkább, hogy van-e értelme. Ne hagyjuk, hogy olyan küzdelmekbe rángassanak bele bennünket, amelyeket eszünk ágában sincs megvívni.

Vagy nem is. Vívjuk meg azokat is, oké. Végtére is mindent lehet. Ha kedvünk van, hegyibe: fogadjuk el a tét fontosságát, menjünk bele a tusakodásba. De közben gondoljunk arra is, hogy nem csak így lehet.

Áder János arca ilyen ügy. Nem tét, de országos probléma. Vagy egy másik komor, meggyötört, már-már kétségbeesett arc, a kulturális minisztérium államtitkár-helyettesének arca, amikor bejelenti, hogy a Néprajzi Múzeumnak költöznie kell. Egy ilyen arc nem lehet parlamenti felszólalás tárgya, még efféle publicisztikáé is alig, mégis erre kell elsősorban figyelnünk. Hogy hogyan működik, mi van mögötte, miért nyomaszt, mi lesz vele. Lehet és jogos háborogni az elköltöztetés eszement ötletén, írhat bárki vitriolosat e tágy bármely aspektusáról, de azt mondom, az az arc, az volna méltó az elemzésre.

Vagy a hangnem; amely ugyancsak alig megfogható, a körülírási kísérleteknek ellenáll, s amint megfogalmazunk róla valamit, már úgy érezzük, elvétjük: az a hangnem, ahogyan a miniszterek és államtitkárok a MIÉP-képviselők felszólalásaira reagálnak. Mert fontos lehet, hogy az agyalágyult, demagóg, zokniszagú parlamenti megszólalások elemezve legyenek, de legalább olyan fontos felfigyelnünk arra, hogy a kormány az udvariasság minden kötelező elemét s még annál is többet bevet, ha ezekre válaszol. Még ha finoman elhatárolódik is, még ha nem ért is egyet, azért igen lágyan, gálánsan, csipkés gráciával teszi. Hangja halk, nyugodt, bársonyos bariton, árad belőle a tisztelet és megbecsülés. Na, ez is olyasmi, ami aligha lehet a politikai közbeszéd tárgya, nem tétje semmiféle harcnak, mégis jó volna, ha kezdeni tudnánk vele valamit.

A millenniumi ünnepségsorozat is ilyesmi: a nagy harc ott folyik (vagy ott fog folyni), hogy ki mennyit mire kap, hogy milyenre sikeredik majd végül is az egész szentév (sejthető persze), holott meg kellene már kérdezni azt is, hogy ki a franc akar egyáltalán ilyen nagyot ünnepelni itten, hogy a lelkünkből lelkedzik-e ez az egész, vagy valami más lelkedzene, ha szabadna. Az egyik kérdés az, hogy jelmondatgyűjteménnyel és nézhetetlen filmmonstrumokkal vágyjuk-e ünnepelni mindazt, amit ünnepelni leszünk kénytelenek, vagy valami mással; ezen a kérdésen jól összeveszhetünk, a frontok ki vannak jelölve, csata indul, egy-kettő. De talán lehet egy másik kérdés is, hogy érdemes-e belemenni ebbe a harcba, nem lehetne-e egészen nyíltan tojni az egészre. Az április negyedikei filmvetítéseken is mással foglalkoztunk, a november hetedikei tornatermi ünnepséget is kibírtuk valahogy, hát akkor ez most egy évig tart majd, legföljebb levelezünk a pad alatt, és izgalmas szemezésekbe bonyolódunk.

Nem kell szemtől szembe. Azt a felállást más találja ki helyettünk. Ott mások (a másik) szabja meg a szabályokat. Inkább: mellé.

publikálva
1999/3. (01. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk