Kérés nélkül teszik K. Dezső elé az unicumot az erzsébeti HÉV-megállóban, begurul egy ötforintos a dobogó alá, kabalának jó lesz. Tehát visszajövök. Álldogál a megállóban, mint aki a HÉV-re vár, ugyan. Sötét unicumot inni fehér műanyag pohárból, hosszan, három kortyban, addig is múlok. A nyár egyik utolsó előtti napja, már korán sötétedik, a három korty után még mindig marad a pohárban, kicsit várni kell, míg lefolydogálnak a pohár aljára a cseppek, aztán gyorsan kiinni. Az utolsó cseppig. Most, most, most élsz.
Keresztekkel kikövezve az út a Dunára, a vasútfelüljárónál, a drótkerítésen kereszt, koszorú. Vitáznak a helyi alkoholisták a helyi érdekű kocsmákban, az erzsébeti Gúnártól a csepeli Gyilkosig, hogy öngyilkos lett valaki, vagy véletlen baleset történt - már csak az tudja, aki hetente friss virágot tesz a drótkerítésre. A HÉV elé vetette magát, csak nem engedtek az állomásra emléktáblát tenni, ezért van kereszt az átjárónál, mondják a Gúnárban. Egy fiatal fiú faággal próbálta leszedni a labdát a felső vezetékről, agyonütötte az áram, mondják a Gyilkosban. E verziót erősíti a tábla a vasútfelüljárón, amit a haláleset után tettek ki: MAGASFESZÜLTSÉG! ÉRINTÉSE ÉS MEGKÖZELÍTÉSE ÉLETVESZÉLYES! Először megérintem, aztán megközelítem, aztán belehalok, mi az?, gondolta léhán K. Dezső, és elnézett Csepel felé. A nap még fenn, a föld még alattam. A nyár egyik utolsó előtti napja, verőfény, szál trikó. A mindörökre bezárt strandon belepte a pingpongasztalt a gaz, kiszáradtak, berozsdásodtak az ivókutak, a medencékben csendben pattogzik a mész. A hangszóróba rozsdásodva a csendbe rekedt utolsó szavak ismétlődnek végtelenítve: "várják a kijáratnál". Ki lesz a következő? Állunk szótlan sorban a vetkőzőben, kezünkben utolsó ruhánk. Képzelődik K. Dezső. A valóságban a lépcsőnél újabb kereszt, fényképpel, sírverssel. "Nem az a fájdalom, amitől könnyes a szem, / hanem amit egy életen át hordozunk mosolyogva, csendesen." Itt sír sincs, én itt, vagyok, a valóságban, nézlek, visszanézel, nem igaz. Egy szál trikóban, fürdőnadrágban felültél a motorra, a kanyarban kisodródtál, nekicsapódtál a Duna Csárda vaskapujának. Így mondták a büfében, már nem mondják a kocsmákban a Gúnártól a Gyilkosig, továbbra is csak hallgatnak, szótlanul ülnek pohár boruk előtt, mosolyogva, csendesen. A Duna Csárda üres, ajtaján lakat, tört ablakán befú a szél, ki-be jár fekete macska, a halál, más vendég ide mért is jönne. A tulaj öngyilkos lett, de erről nem beszélnek a kocsmákban, erről nem is hallgatnak. K. Dezső belép a telepre, a büfébe indul, pedig mindig megy egyenest a Dunának, érezni a vízszagot. A büfében a pulton mécses, mi történt. A Gábor. Nem. Megcsípte egy darázs. Az nem lehet. De. Még nem vitték el. Még itt van. K. Dezső leveszi a sapkáját, kér egy unicumot. "Életének 58. évében (darázscsípés miatt) elhunyt." Olvassa majd a büfé hirdetőtáblájára kitett gyászjelentésen, majd. Most még nincs ott a gyászjelentés, most semmi sincs, van. Gábor még itt van, itt is marad. És mint egy darázsfészek, duruzsol a büfé. Nem tudták kinyitni az ajtót, úgy feküdt. Dolly rajta volt, nem ugatott, sírt. Még betette Dollynak a vizet a mikróba, de már nem vette ki. Még megpróbált ecetes borogatást csinálni, bevenni a kalciumtablettát, már nem tudta. Amikor lehajolt hozzá, "darázscsípés", állapította meg a halottkém, és csapkodott, hajában már három darázs, Ildikó hessegette újsággal. A szomszédos kabinokban két darázsfészek, amikor szóltak, spray-vel próbálták kiirtani, ugyan már. Majd persze kijön "Bábolna", szakszerű irtás, az egyik darázsfészek a csónakház előtt egy döglött galambban. Majd. Most három óra, jön egy fekete autó, semmi felirat. A parton, a mólón napoznak, rádiót hallgatnak, újságot olvasnak. Mintha mi se történne, a semmi. A nyár egyik utolsó előtti napja. A rádió majd nem mondja be, az újság nem írja meg. A tévé majd kijön. Majd. Most egy szürke fémládát visznek fel az emeletre. Az autó az egyik napozó mellett áll meg, aki fel se néz, olvas tovább. Legalább a rádiót elzárhatná, vinné arrébb a plédjét, a könyvét, mentené a bőrét, az irháját. Még tűz a nap. Öt perc múlva négy óra, a ládát lehozzák. Ildikó fut az autó után, ölében Dolly. Gábort elviszik, itt marad, "Drága emléke szívünkben örökké él!". Földi maradványait a Dunába szórják, gyász, zene, "hogy az eltűnt boldogságot / visszaidézzék egy fázós alkonyon". Hat óra, szeptember utolsó napja. Szeptember végén, trombitaszó, Il Silencio. A stégen fehér vázában kardvirág, mécsesek. Nagyon lent van a Duna, másnap Ildikó a mederből szedegeti össze a virágokat, ne ott pusztuljanak. Vidám csónakázók a vízről szedték össze, hiába kiabált Gyuri, "a kurva anyátokat, lopjátok a sírról?!", vitték haza, mit hittek, tán az égből hullott alá, vagy a Dunából nőtt ki? Temető a Duna, mikor kivirágzik.
Gábornak nincs emléktáblája, emléke a Duna, a szél, az ég a vízben, a vízgyűrűk, a fiatal kajakos lányok és fiúk, a csónakok, a hajók, a Hepaj, a túlsó és innenső part. A víz.
A sírok beomlanak, jönnek új halottak, kell a hely. Az emléktábla rozsdásodik, mint a parton az egyik fán az egykor fényes felirat: MÉHES ANTAL 1951. 12. 02. - 2004. 05. 13. "Ez volt a kabinja, ami most a tiéd. Aztán a lányáé lett. De akkor is kijárt kajakozni. Tüdőembólia. Itt szórták be." Gyuri szűkszavú, pontos és szenvtelen. Nem úgy, mint én, gondolja K. Dezső.
Az a nyár utolsó napja, amikor bezár a telep. Most mindenki itt van, a büfében, pótolni az elmulasztottakat, és előre meginni, amit már nem itt - még egy utolsó pohár bor vagy vodka, mátyáskeserű, még egy utolsó búcsúszó. Szezon, vég. Kati, Böbe, Vilmos, Gyuri és a többiek, mindenki itt van. Gábor is. Ildikó pohara mellett fel-fellobbanó mécses. Dunáról fúj a szél. K. Dezső is megissza az utolsó előtti unicumot. "Vasárnaponként találkozunk" - mondja Laci, és bezárja a büfét. Az a nyár utolsó pillanata, mikor bezár a büfé. De vasárnaponként két-három deci forralt borért elindulunk a lakótelepekről és a körfolyosókról, az emeletekről és a szuterénekből, a föld alól is; Gilisztás is (hol van Girnyó? vagy a földet túrja puszta kézzel, gilisztáért, vagy a Gyilkosban van) előbújik a kalyibából, vagy egy lépcsőház radiátora mellől - mert nagy esők és zord havak jönnek, október közepétől április elsejéig, amikor, majd, megint.
Kérés nélkül teszik az unicumot K. Dezső elé a HÉV-megállóban. Tehát visszajöttem. Három hosszas korty, addig is múlok, el. A nyár utolsó napja, már korán sötétedik. Az utolsó utáni korty, nézi K. Dezső az üres műanyag poharat. Majd visszajövök. Majd.
Majd sötét lesz, mint az unicumban.
