A távolságot mint üveggolyót... 4.
...és még mindig vízen...
Szinte még el sem csitultak a hullámok azt követően, hogy az amerikai Paul Boyton maga tervezte úszófelszerelésében átszelvén a La Manche-csatornát, 1875. május 29-én hajnalban Dover mellett partot ért, amikor egy brit hajóstiszt, Matthew Webb hasonló útra indult, hogy helyreállítsa a világbíró tengeri hatalom megtépázott becsületét. Csakhogy míg Boyton speciális gumiruhában, egy kajaklapát és egy minivitorla segítségével küzdötte le a jó húszmérföldes távolságot, Webb kapitány mindenféle rafinált segédeszköz nélkül, csupán erejében és szellemében bízva vágott neki az óceánnak. Úgy is mondhatnók: ez volt a brit sportsmanship válasza az amerikai technicizmusra. S persze éppily jelentős különbség volt az is, hogy míg Boyton a francia partok felől érte el Albiont - s ezzel újabb szöget vert be a splendid isolation koporsójába -, Webb Doverből indulva Calais-t vette célba, s mutatványa azt sugallta, hogy a kontinens csupán néhány karcsapásnyira van a brit talentum számára.
A 19. század második felének e nagy vállalkozásait ugyanaz a meggyőződés és lelkesedés táplálta, ami a kor természettudományos kutatásainak és nagy felfedező expedícióinak is lökést adott - a világ megismerhetőségébe, a természet megzabolázhatóságába és az ember mindenhatóságába vetett hit. Más volt ez, mint az antikvitás iránti preromantikus rajongás, amely a kalandos életű Lord Byront arra indította, hogy a görög mondákból ismert Leandert imitálva 1810 májusában átússza a Hellészpontoszt. S persze egészen más, mint a puszta menekülési ösztön, amely Giovanni Maria Salatit indította útnak Doverből Franciaország irányába. Az olasz származású Salati Napóleon seregében szolgált, Waterloonál sebesülten angol fogságba esett, mígnem egy csöndes éjjelen meglépett a Dovernél állomásozó börtönhajóról, s másnap reggel már Boulogne közelében vette fel őt egy arra járó halászbárka. Már amennyiben elhisszük, hogy Salati minden külső segítség nélkül, a nyílt tengeren egymaga tájékozódva, a ma fennálló rekordhoz közeli idővel teljesítette a távot, amikor Európában még a mellúszó tempó számított a leggyorsabb - lényegében egyetlen - úszásmódnak.
Az első hivatalos csatornaátúszási kísérlet bizonyos J. B. Johnson nevéhez fűződik, ám ő 1872. augusztus 24-én, alig egyórányi tempózás után feladta a próbát. Kísérlete így is nagy érdeklődést keltett, s példaként szolgált hősünk, Webb számára is. Amikor a kapitány 1873-ban egy hoszszabb tudósítást olvasott Johnsonról, letette az uniformist, otthagyta az Emerald gőzöst és tréningbe állt. Kétévi felkészülés után, melynek során szörnyű távolságokat tett meg a tengerben a déli brit partok mentén, 1875. augusztus 12-én nekivágott az ismeretlennek. Ám miután az áramlás 9 mérfölddel elsodorta kitűzött útvonalától, ráadásul erős viharba is került, 7 órányi küzdelem után felkapaszkodott a kísérőcsónakba.
Augusztus 24-én délben azonban Webb ismét ott állt a doveri Admiralty Pier végén, vékony vörös selyemtrikóban, bezsírozott testtel, hogy aztán négy perccel egy óra előtt az apállyal vízbe szálljon. Ezúttal kegyes volt hozzá az időjárás, s igen jól haladt a tükörsima, 18 fokos tengervízben. Természetesen mellúszó tempóval, hiszen a szigetországban még nem terjedt el - jóllehet néhány éve ismert volt már - a népszerűsítőjéről elnevezett, a mai gyorsúszás elődjének tekinthető Trudgen-stílus. A derék britek ugyanis viszolyogva szemlélték a primitív fröcsköléssel járó, idétlen, motollázó karmozgást, amelyet összeegyeztethetetlennek tartottak az úszás esztétikumával.
Útja során Webb rendszeresen táplálkozott a kísérőhajóban elhelyezett készletekből: ale-t, húslevest, illetve feketekávét fogyasztott, néha erősítésképpen "egy kevés májolajat vett". Ha medúza csípte meg vagy szeme sajgott a sós tengervíztől, netán álmosság, fáradtság tört reá, a régi tengerészbölcsességhez folyamodott, miszerint nincs olyan nehézség, amelyen néhány korty brandyvel ne lehetne úrrá lenni. Mindezt gondosan dokumentálta a bárkán helyet foglaló négy újságíró és az Illustrated London News rajzolója. A kis karaván többször is találkozott átkelőhajókkal, a vitorlások és gőzösök népe ilyenkor lelkesen meghurrázza Webbet, egy bengáli hajó kapitánya pedig még görögtüzet is gyújtatott - nem is annyira az ünneplés végett, hanem hogy utasai jobban láthassák a gépiesen tempózó bajnokot.
A kimerítő éjszakai órák után hajnali fél hatkor a köd felszállt, és felderengtek Webb előtt a francia partok. Az apály miatt azonban lehetetlen volt megközelíteni a szárazföldet, ezért Webb még órákon át úszkált, hogy bevárja a dagályt. Közben vihar támadt, s bár kísérőcsónakja igyekezett szél felől védeni a kapitányt az erős hullámzástól, a három órán át tartó erős küzdelem így is alaposan elcsigázta őt. Ekkor bukkant fel - 9 óra tájban - a Maid of Kent postahajó, melynek matrózai a Rule Britanniát intonálták Albion hős fia tiszteletére. Meglehet, e fülsiketítő kórus zeneileg mérsékelt élményt nyújtott, mégis föllelkesítette Webbet, aki erőre kapott, s miután délelőtt 10 óra 41 perckor lába végre zátonyt ért, Cap Gris-Nez mellett a partra gázolt. 21 óra és 45 perc telt el indulása óta, a sodró áramlatok miatt a tervezett 21 mérföld helyett a korabeli számítások szerint közel kétannyit kellett úsznia.
A következő 36 esztendőben senkinek sem sikerült átúsznia a Csatornát, pedig az évkönyvek többtucatnyi kísérletet jegyeztek föl. Webb eközben learatta a babérokat, és éveken át bemutatókon vett részt busás fellépti díjért. Úszóbravúrok sorát mutatta be, melyek azonban egyre vásáribb jelleget öltöttek. A kapitány sohasem szerzett vagyont, a pénz kifolyt a kezéből, ezért újabb és újabb kunsztokat volt kénytelen vállalni. 1883 nyarán Amerikába utazott, és azzal az elképesztő ötlettel állt elő, hogy a vízesés alatt átússza a Niagarát. Tízezer dolláros honoráriumot remélt a környékbeli vasúttársaságoktól, amelyekre fényes üzlet várt az odalátogató érdeklődők jóvoltából. Webb tudta, hogy életveszélyes feladatra vállalkozik - a folyó a zuhatagnál 30 méter mély, örvényei kiszámíthatatlanok, a veszélyes zúgókon a sodrás a 60 km-es sebességet is eléri -, mégis bízott ügyességében és szerencséjében. A vasúttársaságok végül elálltak a szerződéstől, Webb azonban nem akart csalódást okozni a többezernyi érdeklődőnek, és - inkább már csak neve becsületéért - július 24-én délután 4 órakor jól ismert vörös selyemtrikójában a vízbe ereszkedett. Mutatványa tíz percig sem tartott, néhány energikus tempó után teste szinte tehetetlenül sodródott át a zúgókon, a nagy örvény pedig pillanatok alatt elnyelte. Összezúzott tetemét csak napok múlva vetette föl a víz. A város költségén temették el a zuhatag közelében - azon a helyen, amelyet a helybéliek úgy ismernek: az Idegenek pihenője.
