Noha ez utóbbi állítás a legkevésbé sem bizonyított, a lakosság magát jómódúnak egyáltalán nem érző elsöprő többsége szinte közhelyként éli meg. Az adófizetéssel szembeni ellenséges érzületekkel természetesen a kormányzatok is tisztában vannak, és ha a költségvetés helyzete mégiscsak megköveteli az adók emelését, igyekeznek ezt oly módon megtenni, hogy minél kevesebb potenciális szavazót riasszanak el maguktól. Ezt szolgálja az ilyenkor alkalmazott ködösítő, néha kifejezetten félreinformáló médianyilatkozatok garmadája arról, kit és milyen formában is érintenek hátrányosan az újonnan bevezetett adók.
A ködösítő propaganda sikerét kifejezetten segíti az a tény, hogy a legtöbb ember az adóváltozásoknak kizárólag az elkölthető jövedelmek szintjére gyakorolt közvetlen hatását veszi figyelembe, áttételes hatásait nem. Mi több, még azt is azzal a szélsőséges - és a valóságban szinte soha nem érvényesülő - implicit feltevéssel, hogy az adóterhet viselő jövedelmének csökkenésén kívül semmi más nem történik. Vagyis, ha felemelik a mi adónkat, akkor kevesebb pénzünk marad a nekünk fontos dolgokra. Ám ha ugyanakkora összeget mással fizettetnek meg, annak ránk nézve nincs különösebb hatása. Ha pedig azt, akivel végül is fizettetnek, nem kedveljük, akkor nemcsak megúsztuk a dolgot, de még a morális igazság is helyreállíttatott.
Ám az adók nemcsak közvetlenül befolyásolják a felhasználható jövedelmek szintjét, hanem érdemben módosítják azoknak a magatartását, akik e jövedelmeket megtermelik és elköltik. A bonyolult munkamegosztáson alapuló gazdaságban az áttételes következmények az adó által közvetlenül nem érintettek helyzetét is módosítják, és további igazodást okoznak. Ha például a fogyasztókat terhelő adó miatt kevesebbet vásárolunk, csökken azoknak a termelőknek a bevétele, akik eddig eladtak nekünk. Logikus, hogy ennek megfelelően csökkentik a termelésüket, elbocsátanak dolgozókat, akiknek elmaradó jövedelme további következményekkel jár. Más adók más áttételeken át, de hasonlóan jelentős következményekkel járnak, és az áttételes hatások együttesen akár nagyobbak is lehetnek a közvetleneknél. Azt, hogy a gazdasági szereplők minden adóváltozáshoz igazodnak, és így akár a közvetlen hatások ellen ható áttételeket okoznak, bizony figyelembe kell vennie annak, aki az adórendszer tervezőjeként el akarja kerülni a kellemetlen meglepetéseket.
A Fidesz kormányra kerülése óta - és a népszerűségi statisztikákból ítélve még mindig sikeresen - hirdeti magáról azt, hogy a nehéz gazdasági helyzetből fakadó többletterheket nem az "emberekkel" fizetteti meg. Nemcsak a szóhasználattal, a "megszorítás" szónak a kommunikációból való szinte már komikus kiirtásával, de adópolitikai gyakorlatával is ezt az önképet erősíti. Kormányzásuk elején, amíg a költségvetésen tátongó lyukat csak átmenetinek vélték, az energiacégekre, bankokra, telekommunikációs cégekre és a kiskereskedelmi láncokra kivetett úgynevezett válságadókkal igyekezték áthidalni a problémát. Noha az intézkedések kommunikációjában gyakran emlegették az igazságosság és az arányos teherviselés szempontjait, a választást egyértelműen politikai szempontok motiválták. A célba vett termelő és szolgáltató cégek nagyok, jórészt külföldi tulajdonban vannak, ezért a magyar szavazók nem jelentéktelen része ellenséges érzelmekkel viseltetik irántuk. A kormányzat sem akkor, sem később nem is érezte szükségét annak, hogy a közterhekhez való hozzájárulásuk mértékéről bármiféle komolyan vehető kimutatást készítsen. Miután a költségvetési probléma tartósnak bizonyult, a kormányzat új adók kivetésére kényszerült. Az új telefon- és tranzakciós adók azt mutatják, hogy a szükséges pénzt továbbra is a termelő szektortól, jórészt ugyanazoktól kívánják beszedni, a különbség inkább csak az alkalmazott megoldások tartósságában, intézményesülésében van.
Természetesen az igaz, hogy a vállalatok nem emberek - a tulajdonosaik persze igen, de őket az "emberek" fogalmába ritkán értik bele -, ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy a rájuk kivetett adókhoz való alkalmazkodásuk ne érintené a lakosság széles rétegeit. Az teljesen kizárható, hogy profitjuk csökkenésének regisztrálásán túl semmilyen olyan lépést nem tesznek, amely folyó és jövőre tervezett termelésüket, további beruházásaikat, jelen- és jövőbeli telephelyválasztásukat, az általuk teremtett munkahelyeket ne befolyásolná negatívan. Amikor a közbeszéd az ilyen adók kapcsán azt a kérdést találja a legfontosabbnak, hogy vajon megemelt áraikban áthárítják-e fogyasztóikra a kivetett adókat, akkor valójában ezzel a naiv, teljesen valószerűtlen feltevéssel él. A közvetett, de nem kevésbé hátrányos következmények akkor is jelentkeznek, ha az érintettek nem hárítják át az adót, de csökkentik termelésüket, leépítenek munkahelyeket, esetleg más országba költöznek.
Miután az alkalmazkodás maga is költséges folyamat, a termelők reakciója nem feltétlenül következik be azonnal, ám jelentkezhet tervezett fejlesztések törlésében vagy máshová helyezésében, arról nem is beszélve, hogy a máshol szokatlan adók elriasztják azokat, akik korábban a betelepülést fontolgatták. A számunkra hátrányos, de teljesen racionális és előre jelezhető alkalmazkodásuknak már számos jele van. Európában Magyarországon a legmagasabbak a telefontarifák. Az elmúlt időszakban Magyarországon volt a leggyorsabb az élelmiszerek kiskereskedelmi árának emelkedése, és a bankrendszerből történő tőkekivonás sebessége is messze meghaladja a régióban máshol tapasztalhatót.
Politológusok a megmondhatói annak, hogy az ilyen adópolitika alkalmas-e szavazatmaximalizálásra. A közgazdászok meg azt tehetik hozzá, hogy annyira azért ne örüljetek, emberek.
