2012 nyarán az alapkamat 7 százalékos szinten állt, ami nemcsak a vezető piacgazdaságok 0-1 százalék körüli szintjéhez mérve volt rendkívül magas, de az egy évvel korábbi hazai szintet is felülmúlta. A kormányzat és a jegybank közti feszültségnek éppen ez volt az egyik oka. A kormány szorgalmazta a jelentős lazítást, ám ennek a bank vezetése sokáig ellenállt. A csökkentési ciklus megkezdését nem övezte szakértői konszenzus, maga a tanács is élesen megosztott volt a mérséklés mellett szavazó, a jelen kormányzat által delegált tagok és a kivárást szorgalmazó, még az előző kormány által kinevezett banki főtisztviselők között. Az egyszerűsítést amúgy is kedvelő hazai sajtó e nézetkülönbséget hajlamos volt úgy interpretálni, mint a - helytől és körülményektől függetlenül - magas, illetve alacsony kamatot pártolók táborának ütközését, ami a közbeszédben - közgazdasági tartalmától teljesen függetlenül - hamarosan a jók és rosszak más területeken is folyó gigantikus küzdelmének részévé avanzsált.
Mára a havi rendszerességgel bejelentett csökkentések hatására az alapkamat jelentősen - 4,5 százalékra - süllyedt, és további mérséklések várhatók. A negatív következményektől tartók aggodalmai nem igazolódtak. Az ország külső finanszírozása biztosítottnak látszik, a csökkenő hozamok ellenére a külföldi befektetők továbbra is vásárolják a magyar állampapírokat, a forint árfolyama nem zuhant. Mi több, a kamatcsökkentés az MNB céljának elérését sem veszélyeztette, az inflációs ráta 1,7 százalékra esett vissza. Itt van hát az ideje, hogy a tavalyi kamatpolitikát ellenzők - e sorok írójával egyetemben - elismerjék tévedésüket? Persze ha mindazt, amit most tudunk, már akkor tudtuk volna, senki sem opponálta volna a kamatcsökkentést. A korabeli álláspontok megalapozottságát csak a korabeli információkkal szembesítve lehet megítélni. Lássuk hát, hogyan szóltak az érvek akkor?
A csökkentés hívei a lépés gazdasági aktivitást élénkítő hatásával érveltek. Az alacsonyabb kamatok hitelfelvételre ösztönöznek, a hitelből finanszírozott beruházás és fogyasztás fellendül, s ezért nő a termelés. Noha ennek egyelőre nincs nyoma - a hitelállomány még mindig csökken, és a kibocsátásban is csak a korábbi csökkenés megállása látszik -, az élénkülés a következő negyedévekben megindulhat, és az alacsonyabb kamatnak egyéb pozitív hatásai is vannak. Csökkennek a hiteladósok - mindenekelőtt az állam - finanszírozási költségei.
A fenti logikát, az alacsony kamatszint általában vett üdvös voltát az óvatoskodók sem vitatták - nehéz is volna, ez szerepel a bevezető közgazdaságtan-tankönyvekben -, ám az akkori konkrét körülmények között a lazítás megkezdését túlzottan kockázatosnak ítélték, és úgy gondolták, hogy nem szolgálja az MNB törvényben deklarált céljának elérését sem. Emlékezzünk csak vissza arra, hogy 2012 közepén még javában dúlt a görög államcsőd nyomán kialakult nemzetközi pénzpiaci hisztéria, aggódtunk azon, hogy Spanyolország és Olaszország is fizetésképtelenné válik, ami az eurózóna összeomlásával fenyegetett. A pénzpiaci befektetők ilyenkor a kockázatosnak ítélt országok valutáiból biztosabb helyre menekítik pénzüket, ami az érintett valuta hirtelen leértékelődésével és finanszírozási nehézségekkel jár. A tőkemenekülés megállításának egyetlen módja az, ha a magasabb kockázatokat magasabb kamatokkal ellensúlyozzák.
Magyarország 2012-ben különlegesen kockázatosnak számított, bizonyítja ezt az a magas - az év első felében 5-6 százalékos - kockázati felár, amit a hitelek nyújtói az általuk elvárt kamatba építettek. Az ország sérülékenységét a kormányzat is érzékelte, a 2011/12 fordulóján 300 forint fölé ugró árfolyamtól megriadva "biztonsági hálóért" kilincselt az általa amúgy ellenségnek tekintett IMF-nél. Nem véletlenül volt tehát a jegybanki alapkamat 7 százalék 2012 augusztusában, és volt alapja annak a félelemnek, hogy egy elhamarkodott csökkentés a valuta drasztikus gyengülését okozhatja.
A kockázati felárak az utolsó negyedévben aztán látványos zuhanásba kezdtek, ám akkor még sem ennek mértékét, sem várható tartósságát nem lehetett előre látni; arról nem is beszélve, hogy a pénzpiacok radikálisan növekvő étvágyának semmi köze nem volt a hazai makroökonómiai folyamatokhoz. Mindez azért következett be, mert az európai és az amerikai jegybank példátlan méretű monetáris lazítással igyekezett enyhíteni a pénzpiaci turbulenciákon. Ma már úgy látjuk: sikerrel, de akkor ebből még ugyancsak kevés látszott.
Szerepet játszottak előre nem kalkulálható tényezők az inflációs ráta ez év elejétől tapasztalt radikális csökkenésében is. A mért inflációra érdemileg ható rezsicsökkentésről például a múlt év végén még szó sem volt (és amúgy sem gondoljuk, hogy a monetáris politikának erre kéne reagálnia). A kamatcsökkentési ciklus kezdetekor a fogyasztói árindex 6,6 százalékon állt, ami több mint kétszerese a jegybank törvényben előírt 3 százalékos inflációs céljának. Mi több, a bank szeptemberben készített előrejelzése még 2013 egészére is az inflációs cél feletti áremelkedést valószínűsített. Márpedig ha középtávon az infláció magasabb a célnál, erre a magas kamat a szabályszerű válasz.
Lehet persze azt mondani, hogy az előrejelzők tévedtek, alábecsülhették például a reálgazdaság várható visszaesésének mértékét, vagy az infláció csökkentésére ható más tényezőket. Ezeket az előrejelzéseket azonban senki, a kamatcsökkentést szorgalmazók sem vonták kétségbe. Bárhogy is olvassuk a korabeli nyilatkozatokat, a kamatcsökkentés hívei nem tudták, valójában meg sem kísérelték eloszlatni az ellenzőkben felmerült aggodalmakat. A kamatpolitika lovának szerencséje volt, ami persze mindnyájunk szerencséje, hiszen a Monetáris Tanács tekintélye a legkevesebb, ami egy valutaválságban elveszett volna. Szerencsénk volt, hogy ilyesmi nem történt, ám a vakszerencse utólag sem igazol vakmerőséget. A monetáris politikában biztosan nem.
