A K. monogram Franz K. hőse, Josef K. tulajdona. A K. rövidítésről azonban nem tudjuk, hogy vezetéknév-e vagy keresztnév (utónév) kezdőbetűje-e: éppúgy lehet Kálmán, Károly, mint Kovács, Kertész vagy éppen Kohn. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy a K. hívónevű személy nem azonos e történetek elbeszélőjével.
Lépcső
K. január közepén kezdett dolgozni a város egyik legnagyobb könyvesboltjában. Szerkesztői munkaviszonya a negyvenegyedik születésnapján szűnt meg. Kirúgását általában politikai ügynek tekintették, de K. tudta, hogy főnöke számára a politikai ok inkább ürügy volt, hogy bosszút álljon, amiért csalódott benne. K.-t jó szerkesztőnek tartották, lektori jelentései általános elismerést keltettek. A főnök bezzeggyerekként vette át egy másik könyvkiadótól, hogy bosszantsa vele az egyik beosztottját, akit nem kedvelt, és aki késett a kéziratok leadásával. K. azonban bezzeg-gyereknek nem vált be, többek közt azért nem, mert még többet késett. Nem mintha lusta lett volna. De egyre inkább elhatalmasodott rajta a kényszeresség, hogy ne csupán gondozza, hanem át- és megírja a rá bízott könyveket. Az átírás időigényes tevékenység, így a leadások botrányosan csúsztak. Már könyvesbolti eladóként K. mazochista élvezettel cipelt a zúzdába induló teherautóra vagy kétszáz példányt egy műből, amelynek se füle, se farka szövegét két évvel korábban hónapokig fércelte és foltozta. Lehet, hogy a kirúgás a megbolondulástól mentette meg K.-t.
K. barátai ekkor, a nyolcvanas évek elején már majdnem mind állástalanok voltak, fordításból, értelmiségi segédmunkákból éltek. K. egy idő után rájött, hogy pepecselő munkastílusával szabadúszóként nem boldogul, állásba kell mennie. Méghozzá lehetőleg az Állami Könyvterjesztő Vállalathoz. Nem a könyves múltja miatt, hanem mert mindhárom gyereke az ÁKV óvodájába járt: K. állásával természetesen a könyvkiadó vállalat által fizetett óvodai hozzájárulás is megszűnt, és feleségének is megüzente a főnöke, egy másik könyvkiadó igazgatója, hogy legfeljebb még egy évig támogatja a deviáns papa gyermekeinek óvodai nevelését. Persze a gyerekek átmehettek volna a kerületi tanács óvodájába is, de K.-ék valamilyen rejtélyes okból meg voltak győződve róla, hogy a tanács Cukor utcai óvodája kevésbe korszerű intézmény, mint az ÁKV- (ahogy nagyobbik lányuk mondta: a Kávé utcai) óvoda. Ezt a vélelmet semmi sem támasztotta alá, legfeljebb az, hogy a tanácsi óvoda bejáratánál Lenin méretes mellszobra fogadta az érkező gyerekeket. Az ÁKV-óvodában viszont olykor a gyerekek fejére öntötték a karamellás tejet, ha vonakodtak meginni. De ez csak később derült ki.
Az óvodai hely megmentésének legegyszerűbb, sőt mondhatni az egyetlen útja az volt, ha K. a könyvterjesztő alkalmazottja lesz. A könyvesbolti állás megszerzése azonban korántsem bizonyult olyan egyszerűnek, jóllehet egy sor könyvesbolt kirakatában tábla hirdette: Eladót felveszünk. A végleges elutasítás előtt azonban kiderült, hogy K. fia csoporttársa a személyzeti vezető kislányának. Az óvodai összeköttetés megnyitotta a cég kapuját K. előtt.
A körúti bolt vezetője nem örült a központból rá küldött új eladónak. Úgy gondolta, már az első nap elveszi a kedvét a könyvesbolti munkától. Egy húszéves fiatalember társaságában leküldte K-t. a pinceraktárba, hogy vegyék át, és helyezzék el az újonnan beérkező negyven kartondoboznyi könyvet, amelyeket a szállítómunkások csúszdán küldtek le a pincébe. K.-nak azonban kifejezetten jólesett a nem különösebben megerőltető fizikai munka, társa pedig megmutatta, hogyan lehet helyet csinálni az új csomagoknak ott, ahol látszólag már semmi sem fér el.
A könyvek emelgetésénél sokkal fárasztóbb volt az egész napos tétlen álldogálás. Januárban egy könyvesboltban alig van forgalom, leülni viszont nem volt szabad. Az eladók között mindennap új arcok tűntek fel, szinte kizárólag húsz év körüli fiatalok, főképp lányok. Eltartott egy-két napig, amíg K. megértette, a jövevények nem új munkatársak, hanem azok az eladók, akik januárban "csúsztatták le" a karácsonyi hajrában felhalmozódott túlóráikat. A fiatalok mind tegeződtek, sőt a fiatalabb vevőket is tegezve szólították meg, a húsz évvel idősebb K.-t viszont önözték, amitől K. hideglelést kapott. Elszontyolodva állapította meg, hogy az újonnan érkező lányok között egy sincs, akit vonzónak találna, akivel kedve volna akárcsak beszélgetni is. Ennek tulajdonképpen örülnie kellett volna, hiszen örökös futkározása a nők után, a szerelmi kalandok és az ellenzéki tevékenység keveredése válságba juttatta a házasságát. Az úgynevezett nyitott házasság csődöt mondott, felesége beleszeretett egy huszonéves barátjukba, K. pedig új barátnőjéhez költözött, és elhatározta, hogy ezt a kapcsolatát nem kockáztatja újabb kalandokkal. "És csajozni sem fogsz?" - kérdezte a mindig szarkasztikus B., aki meglátogatta K.-t a könyvesboltban. "Tudod, az embernek így negyven körül már megszilárdult a személyisége, ha annak az egyik tartóoszlopát kidöntik, az egész személyiség felbillen. Gondolj Csabára." Csaba súlyos alkoholista volt, majd az átmenetileg sikeres elvonókúra után megszállottan teleírta a magyar sajtót cikkekkel, amelyek az álszent államot vádolták, amiért az italfogyasztást terhelő adók kedvéért valójában támogatja az alkoholizmust.
K. tehát egy héttel a belépése után magányosan álldogált a bolt felső szintjére vezető lépcső mellett, és azon töprengett, vajon meddig fogja kibírni ezt a lábzsibbasztó unalmat. Egyszerre fapapucs kopogását hallotta meg a lépcső felől, a koppanásokat csusszanó, slattyogó lépések követték. Sem a fapapucs, sem a slattyogó járás nem tartozik a szokványos erotikus hívójelek közé, K. mégis úgy érezte, itt van, amire napok óta várt. Az uszályos ruhában érkező díva a lépcsőn leereszkedve énekli belépőjét, gondolta K. felfelé pillantva. A lépcsőn lépkedő lány vastag gyapjúzoknit viselt, kopottas farmernadrágot. Középtermetűnél kissé alacsonyabb volt, vékony, mégis erőteljesnek látszott, mint aki otthonos valamilyen, fizikai erőt is kívánó csapatsportban. A turcsi orra szinte bohócosan hatott. Sima, rövid hajának szőke fénye ellenpontja s egyúttal visszaigazolása volt a csusszanó-kopogó járásának.
Záráskor a szőke lány odament K.-hoz, és halkan megkérdezte: "Ön az a K., aki az F. téren lakik?" Nyilvánvaló volt, hogy hallgatja a Szabad Európát, ahol az előző este beszéltek egy állami engedély nélkül kiadott folyóirat első száma megjelenéséről, és bemondták a szerkesztők, így K. lakcímét is. "Üljünk le valahol, és igyuk meg a pertut" - ajánlotta K., és már tudta, hogy jól fogja érezni magát a könyvesboltban.
