K. történetei (Magánúton)

  • Kőszeg Ferenc
  • 2007. november 15.

Egotrip

Magánúton Magánutazóként a Szovjetunióban K. úgy érezte, elvarázsolt világba érkezett. Másodunokatestvére, Maja, és Maja férje, Tolja a Lomonoszov Egyetemen dolgozott, matematikát, fizikát oktattak. Az egyetemről hazafelé jövet Tolja könyveket vásárolt, főként orosz klasszikusokat. Egyik nap Nyikolaj Leszkov összegyűjtött műveit vette meg, tíz-egynéhány kötetben, magyar pénzben fillérekért.

Magánúton

Magánutazóként a Szovjetunióban K. úgy érezte, elvarázsolt világba érkezett. Másodunokatestvére, Maja, és Maja férje, Tolja a Lomonoszov Egyetemen dolgozott, matematikát, fizikát oktattak. Az egyetemről hazafelé jövet Tolja könyveket vásárolt, főként orosz klasszikusokat. Egyik nap Nyikolaj Leszkov összegyűjtött műveit vette meg, tíz-egynéhány kötetben, magyar pénzben fillérekért. Angol-orosz keveréknyelvű beszélgetéseik során szóba került, hogy a Mester és Margarita szovjet kiadása megcsonkítva jelent meg. Tolja a könyvespolchoz lépett, és levette a könyvet, amelybe a párizsi orosz kiadás alapján beillesztette azokat az oldalakat, amelyeket a szovjet cenzúra kihagyásra ítélt. Ebből a fotokópia-kötegből sok ezer példány keringhetett a szovjet birodalomban, ha Majáéknak is volt belőle. Hiszen nem voltak se hivatásos irodalmárok, se szamizdatgyűjtő ellenzékiek. Igaz, párttagok se.

A Szovjetunióban ez idő tájt már megvalósult a kommunizmus. A pénz csekély szerepet játszott az életben. Minden nagyon olcsó volt, viszont szinte semmit sem lehetett kapni. Maja egy nagy csupor padlizsánkrémet készített: a házaspár, Gyima, a nyolcéves kisfiuk meg a Nyugatról jött vendég ezt reggelizte egész héten át. Tolja szinte mindent meg tudott javítani a ház körül, egyik nap azonban egy falon belüli hiba miatt mégis ki kellett hívnia a házkezelőség karbantartóját. Maja egész nap hiába várta a szerelőt, az ilyesmi persze Pesten is mindennapos volt. K. akkor lepődött meg, amikor a szerelő mégis megérkezett - este 11-kor. Aztán még inkább meglepődött, mert a javítás nem került pénzbe, és jattról se esett szó. Ingyen volt a helyi telefonbeszélgetés is, a telefonszámokat viszont mindenki a noteszába írogatta, mert telefonkönyv nem létezett. Pontosabban csak közületi telefonkönyv volt, ez viszont nem ábécében sorolta fel az intézményeket, hanem hierarchikusan. Az első helyen a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága állt, utána a Legfelsőbb Tanács, a kormány, a moszkvai pártbizottság, a legvégén a lakossági szolgáltatások, a mozik és a patikák. Aki nem ismerte ki magát a szovjet hatalmi struktúrában, az sosem találta meg a keresett telefonszámot. Aki viszont figyelmesen elolvasta a telefonkönyvet, az Amerikában akár PhD-dolgozatot is írhatott kremlinológiából.

Napközben, amíg Majáék dolgoztak, K. turista módjára töltötte az idejét. Felkereste a Tretyakov-képtárat, és láthatta, hogy az orosz festészet fő iránya mindig is a realizmus volt: a XVIII. század udvari portréfestészetét a XIX. század kritikai, majd a XX. század szocialista realizmusa követte. Az emigráns modernek, Kandinszkij, Malevics, El Liszickij, Chagall művei nem voltak kiállítva, a nagyszerű filozofikus festő, Petrov-Vodkin néhány képe egy benyílóban függött, ahonnan nem lehetett továbbhaladni. Nyilvánvaló volt, hogy a letérés a realizmus útjáról - zsákutca. Az utolsó teremben azonban volt néhány nagyméretű csoportkép (sportolók, kolhozparasztok), amelyek első pillantásra épp olyanok voltak, mint a Szovjet Tudományos Akadémia ülését vagy a Komszomol kongreszszusát ábrázoló nevezetes festmények. De ha a látogató néhány percet állt előttük, ráérezhetett, hogy ezeken a legújabb képeken valamilyen pop artos fotórealizmus szamárfület mutat az ünnepélyes csoportportrék szellemének. Ha K. és a hasonszőrűek képesek lettek volna úgy nézni a műalkotásokat, ahogy azt Zsdanov és társai elvárták, akkor már ott, a Tretyakov-képtárban rájöhettek volna, hogy a Szovjetunió az utolsó körét futja.

A magánlátogatói státus persze hátrányt is jelentett. K. a Kremlben szerette volna megnézni a híres Oruzsejnaja palotát, a cárok fegyver- és kincstárát. - Delegácija? - kérdezte a kasszában ülő hölgy udvariasan. - Inturiszt? - próbálkozott másodjára. K. már majdnem kibökte, hogy familija, de aztán észbe kapott, hogy ez a szó oroszul nem családot, hanem családnevet jelent. A múlt ködéből hirtelen elé úszott a szemja szó. A hölgyet azonban csöppet sem hatotta meg K. nyelvi igyekezete. Eltorzult arccal ripakodott K.-ra: akkor szerezzen magának jegyet a családja.

K. akkor érezte magát a néhány ezer forintnyi átváltott pénzével életében először (és utoljára) amerikai nagybácsinak. Meghívta rokonait a Centralnaja nevű étterembe, amely kristálycsillárjaival és lefüggönyözött szeparéival a forradalom előtti világot idézte. Az előételnek felszolgált kaviáros palacsintát hal és hús követte, majd fagylalt, édesség, tea. Hihetetlen volt, hogy a két törékenynek tetsző kis ember, akik otthon padlizsánkrémet reggeliztek és többnyire sült csirkeszárnyat vacsoráztak, mit meg bír enni, K. a harmadik vodka után érezte, le kell állnia. Tolja ellenben csak töltögette magának a feleseket az asztalra állított, gyöngyöző üvegből, és nem rebbent a szeme se, még a nyolcadik pohár után sem.

Moszkvából K. Leningrádba, onnan Rigába, majd Munkácsra utazott. Az utolsó pillanatban azonban a szovjethatalom a ridegebb arcát is rávillantotta az utazóra. K. Csapnál szállt fel a budapesti vonatra, a szerelvény zsúfolásig tele volt szovjet katonákkal. Az útlevél-ellenőrzést, nyomában egy orosz és egy magyar határőrrel, egy szovjet tiszt hajtotta végre. Úgy nézett ki, ahogy az antifasiszta filmekben a jóképű, de kegyetlen SS-tiszteket szokták ábrázolni, feltehetőleg a katonai biztonsági szolgálat embere volt. Kezében a katona igazolványával villámgyorsan végigkérdezte az igazoltatott adatait. Aki nem vágta rá nyomban az anyja nevét vagy a születése napját, arról leparancsolta a sapkát, alaposabban megvizsgálta a füle formáját. K., látva, hogy ülőhelyet úgysem remélhet, letette a bőröndjét, benne az útlevelével, és arra gondolt, hogy gyerekkorában a nyilasok igazoltattak így. Éppen indult volna, hogy magához vegye az útlevelét, amikor a tiszt váratlanul elé állt. K. mutatta, hogy ott van az útlevele, kétlépésnyire tőle. A tiszt azonban felháborodást tettetve felemelte a hangját: "Micsoda? A határon útlevél nélkül? Bez dokumenta?", és a keze kurta mozdulatával intett K.-nak, hogy lépjen hátrébb. Amikor a kocsi végéhez értek, K.-ban feltámadt a kakas, megállt, és odafordult a magyar határőrhöz: "Kérem, mondja meg neki, hogy ott van a csomagom, az útlevelem, engedje meg, hogy idehozzam." A határőr majdnem könyörgő hangon válaszolt: "Legyen szíves továbbmenni."

K.-ban nőtt a tehetetlen düh és a rémület. Egy lépést se megyek tovább, gondolta. De hiszen bármit megtehet velem. Leszállíttathat a vonatról a bőröndöm, az útlevelem nélkül, és hetekig itt tarthatnak valami határ menti fogdában. Így ment ez a szerelvény végéig. Ott a tiszt leszállt, nem törődött tovább K.-val, ezzel is jelezve, hogy az egész cirkusznak semmi más célja nem volt, mint hogy megalázza ezt a külföldi civilt, aki láthatólag viszolyogva figyelte a katonák igazoltatását. A két határőr visszakísérte K.-t a bőröndjéhez, megnézték az útlevelét. "U nasz harasó", mondta az orosz, és megvonta a vállát. "U nasz tozse", felelte a magyar, és látszott rajtuk, éppen annyira örülnek, hogy túl vannak az állambiztonsági elvtárs produkcióján, mint maga K.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.