Magánúton
Magánutazóként a Szovjetunióban K. úgy érezte, elvarázsolt világba érkezett. Másodunokatestvére, Maja, és Maja férje, Tolja a Lomonoszov Egyetemen dolgozott, matematikát, fizikát oktattak. Az egyetemről hazafelé jövet Tolja könyveket vásárolt, főként orosz klasszikusokat. Egyik nap Nyikolaj Leszkov összegyűjtött műveit vette meg, tíz-egynéhány kötetben, magyar pénzben fillérekért. Angol-orosz keveréknyelvű beszélgetéseik során szóba került, hogy a Mester és Margarita szovjet kiadása megcsonkítva jelent meg. Tolja a könyvespolchoz lépett, és levette a könyvet, amelybe a párizsi orosz kiadás alapján beillesztette azokat az oldalakat, amelyeket a szovjet cenzúra kihagyásra ítélt. Ebből a fotokópia-kötegből sok ezer példány keringhetett a szovjet birodalomban, ha Majáéknak is volt belőle. Hiszen nem voltak se hivatásos irodalmárok, se szamizdatgyűjtő ellenzékiek. Igaz, párttagok se.
A Szovjetunióban ez idő tájt már megvalósult a kommunizmus. A pénz csekély szerepet játszott az életben. Minden nagyon olcsó volt, viszont szinte semmit sem lehetett kapni. Maja egy nagy csupor padlizsánkrémet készített: a házaspár, Gyima, a nyolcéves kisfiuk meg a Nyugatról jött vendég ezt reggelizte egész héten át. Tolja szinte mindent meg tudott javítani a ház körül, egyik nap azonban egy falon belüli hiba miatt mégis ki kellett hívnia a házkezelőség karbantartóját. Maja egész nap hiába várta a szerelőt, az ilyesmi persze Pesten is mindennapos volt. K. akkor lepődött meg, amikor a szerelő mégis megérkezett - este 11-kor. Aztán még inkább meglepődött, mert a javítás nem került pénzbe, és jattról se esett szó. Ingyen volt a helyi telefonbeszélgetés is, a telefonszámokat viszont mindenki a noteszába írogatta, mert telefonkönyv nem létezett. Pontosabban csak közületi telefonkönyv volt, ez viszont nem ábécében sorolta fel az intézményeket, hanem hierarchikusan. Az első helyen a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága állt, utána a Legfelsőbb Tanács, a kormány, a moszkvai pártbizottság, a legvégén a lakossági szolgáltatások, a mozik és a patikák. Aki nem ismerte ki magát a szovjet hatalmi struktúrában, az sosem találta meg a keresett telefonszámot. Aki viszont figyelmesen elolvasta a telefonkönyvet, az Amerikában akár PhD-dolgozatot is írhatott kremlinológiából.
Napközben, amíg Majáék dolgoztak, K. turista módjára töltötte az idejét. Felkereste a Tretyakov-képtárat, és láthatta, hogy az orosz festészet fő iránya mindig is a realizmus volt: a XVIII. század udvari portréfestészetét a XIX. század kritikai, majd a XX. század szocialista realizmusa követte. Az emigráns modernek, Kandinszkij, Malevics, El Liszickij, Chagall művei nem voltak kiállítva, a nagyszerű filozofikus festő, Petrov-Vodkin néhány képe egy benyílóban függött, ahonnan nem lehetett továbbhaladni. Nyilvánvaló volt, hogy a letérés a realizmus útjáról - zsákutca. Az utolsó teremben azonban volt néhány nagyméretű csoportkép (sportolók, kolhozparasztok), amelyek első pillantásra épp olyanok voltak, mint a Szovjet Tudományos Akadémia ülését vagy a Komszomol kongreszszusát ábrázoló nevezetes festmények. De ha a látogató néhány percet állt előttük, ráérezhetett, hogy ezeken a legújabb képeken valamilyen pop artos fotórealizmus szamárfület mutat az ünnepélyes csoportportrék szellemének. Ha K. és a hasonszőrűek képesek lettek volna úgy nézni a műalkotásokat, ahogy azt Zsdanov és társai elvárták, akkor már ott, a Tretyakov-képtárban rájöhettek volna, hogy a Szovjetunió az utolsó körét futja.
A magánlátogatói státus persze hátrányt is jelentett. K. a Kremlben szerette volna megnézni a híres Oruzsejnaja palotát, a cárok fegyver- és kincstárát. - Delegácija? - kérdezte a kasszában ülő hölgy udvariasan. - Inturiszt? - próbálkozott másodjára. K. már majdnem kibökte, hogy familija, de aztán észbe kapott, hogy ez a szó oroszul nem családot, hanem családnevet jelent. A múlt ködéből hirtelen elé úszott a szemja szó. A hölgyet azonban csöppet sem hatotta meg K. nyelvi igyekezete. Eltorzult arccal ripakodott K.-ra: akkor szerezzen magának jegyet a családja.
K. akkor érezte magát a néhány ezer forintnyi átváltott pénzével életében először (és utoljára) amerikai nagybácsinak. Meghívta rokonait a Centralnaja nevű étterembe, amely kristálycsillárjaival és lefüggönyözött szeparéival a forradalom előtti világot idézte. Az előételnek felszolgált kaviáros palacsintát hal és hús követte, majd fagylalt, édesség, tea. Hihetetlen volt, hogy a két törékenynek tetsző kis ember, akik otthon padlizsánkrémet reggeliztek és többnyire sült csirkeszárnyat vacsoráztak, mit meg bír enni, K. a harmadik vodka után érezte, le kell állnia. Tolja ellenben csak töltögette magának a feleseket az asztalra állított, gyöngyöző üvegből, és nem rebbent a szeme se, még a nyolcadik pohár után sem.
Moszkvából K. Leningrádba, onnan Rigába, majd Munkácsra utazott. Az utolsó pillanatban azonban a szovjethatalom a ridegebb arcát is rávillantotta az utazóra. K. Csapnál szállt fel a budapesti vonatra, a szerelvény zsúfolásig tele volt szovjet katonákkal. Az útlevél-ellenőrzést, nyomában egy orosz és egy magyar határőrrel, egy szovjet tiszt hajtotta végre. Úgy nézett ki, ahogy az antifasiszta filmekben a jóképű, de kegyetlen SS-tiszteket szokták ábrázolni, feltehetőleg a katonai biztonsági szolgálat embere volt. Kezében a katona igazolványával villámgyorsan végigkérdezte az igazoltatott adatait. Aki nem vágta rá nyomban az anyja nevét vagy a születése napját, arról leparancsolta a sapkát, alaposabban megvizsgálta a füle formáját. K., látva, hogy ülőhelyet úgysem remélhet, letette a bőröndjét, benne az útlevelével, és arra gondolt, hogy gyerekkorában a nyilasok igazoltattak így. Éppen indult volna, hogy magához vegye az útlevelét, amikor a tiszt váratlanul elé állt. K. mutatta, hogy ott van az útlevele, kétlépésnyire tőle. A tiszt azonban felháborodást tettetve felemelte a hangját: "Micsoda? A határon útlevél nélkül? Bez dokumenta?", és a keze kurta mozdulatával intett K.-nak, hogy lépjen hátrébb. Amikor a kocsi végéhez értek, K.-ban feltámadt a kakas, megállt, és odafordult a magyar határőrhöz: "Kérem, mondja meg neki, hogy ott van a csomagom, az útlevelem, engedje meg, hogy idehozzam." A határőr majdnem könyörgő hangon válaszolt: "Legyen szíves továbbmenni."
K.-ban nőtt a tehetetlen düh és a rémület. Egy lépést se megyek tovább, gondolta. De hiszen bármit megtehet velem. Leszállíttathat a vonatról a bőröndöm, az útlevelem nélkül, és hetekig itt tarthatnak valami határ menti fogdában. Így ment ez a szerelvény végéig. Ott a tiszt leszállt, nem törődött tovább K.-val, ezzel is jelezve, hogy az egész cirkusznak semmi más célja nem volt, mint hogy megalázza ezt a külföldi civilt, aki láthatólag viszolyogva figyelte a katonák igazoltatását. A két határőr visszakísérte K.-t a bőröndjéhez, megnézték az útlevelét. "U nasz harasó", mondta az orosz, és megvonta a vállát. "U nasz tozse", felelte a magyar, és látszott rajtuk, éppen annyira örülnek, hogy túl vannak az állambiztonsági elvtárs produkcióján, mint maga K.
