Egotrip

A kéthavonta megjelenő Cigányfúró idei, ötödik évfolyamának június- augusztusi száma összevonva látott napvilágot. Igaz: a két hónapot kibővítették hárommá, de a műveket egy-két mondatra zsugorították, hogy a kiadvány magvassá tömörödve elférjen egy lapon (két oldalon). Ezzel ez a kiváló folyóirat hosszas betegeskedés után átlépett a delírium állapotába. Kórtörténetének aprólékos feldolgozásához hiányosak az ismereteim. A betegség legfőbb oka az, hogy a Horn-kormány kisebbségi ügyekért felelős politikai államtitkára, Tabajdi Csaba megvonta támogatását a laptól, arra hivatkozva, hogy nem tisztára cigányújság, mert állandó munkatársai között nem cigányok is találhatók. A Nemzeti Kulturális Alap viszont azért nem segítette a Cigányfúrót, mert ez cigánylap, így tehát támogatására nem ő hivatott, hanem a nemzeti kisebbségek ügyeivel foglalatoskodó hivatal. A lap főszerkesztője, Balogh Attila költő viszont éppen azt tűzte ki célul, hogy fellazítsa a roma kultúra gettójellegét, tehát azért büntették kétfelől is, mert nagyvonalúan, távlatokban gondolkodik. A lap helyzetét tovább rontotta, hogy Balogh - akiből cigányságának, szegénységének és gyerekkorától hurcolt betegségének hármas megaláztatása gőggel határos érzékenységet fejlesztett ki - teljes mértékben alkalmatlan a taktikázásra, és gerinctörésnek tekintené már azt is, ha valamely hatalmasságról táplált lesújtó véleményét társadalmilag elfogadott nyelven artikulálná. 1996 szeptemberében levelet írt Tabajdi Csabának (és ezt közzé is tette lapja októberi számában): "Mély megvetéssel üdvözlöm Önt, abból az alkalomból, hogy csicskása, vazallusa, marionettfigurája, Farkas Flórián, az Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnöke az Ön feneke alól kilopta a közpénzt." Higgadtan méltóságteljes válaszában Tabajdi kifejtette, hogy Farkas a Horn-kormány hivatalba lépése előtt kapott utoljára pénzügyi támogatást, ami azt jelenti, ha jól értem, hogy közpénzlopás céljából nem az ő fenekéhez kellett közelednie. Az ügy azonban csak a nyilvánosság előtt zárult le ezzel a csörtével, a színfalak mögött tovább folyt a játszma, immár meglehetősen egyoldalúan. Tabajdi egyszerűen nem adott több pénzt, noha ismerte a Nemzeti Kulturális Alap elutasító válaszának indokát. Ezt a szokását átvették a jelenlegi kormány kisebbségi ügyekben illetékes tisztviselői is, nyilván mert ők sem számíthatnak simulékonyabb szellemiségű Cigányfúróra.

Miután két hete megnyugtató módon tisztáztuk azt, hogy elvileg normális, latensen abnormális, látszólag egészséges, gyakorlatilag pedig nagyon beteg vagyok, vegyük máma a halált. Indokolt, hogy így oldottan elcsevegjünk róla, többszörösen aktuális téma, nagyon szép szó ráadásul, zamata van és zenéje, halál, ti-tá. Ez azért különösen fontos, mert vannak szavak, amelyeket kifejezetten utálok: azt például, hogy újdondász, azt nagyon. De annyira utálom, hogy azt mondani sem tudom, most is, hogy leírtam, valósággal rosszul vagyok, mikor meg hallom, annyira ideges leszek, hogy majdnem megőrülök, képzeletben baltát fogok, s felaprítom a televíziót. A halál nem ilyen, ezt teljesen más okból nem tudtam leírni éveken át, nem azért, amiért az újdondászt, amivel kapcsolatban még mindig remegek, hogy erőszakot téve magamon kétszer is kimondtam, most ellenpéldaként. Örülni, persze, ennek sem örülök, hogy éppen ez jutott eszembe, amikor e hasábokon talán utoljára szólhatok, noha kétségkívül pozitív fejlemény, hogy büntetlenül leírhatom, hogy csak így simán leírom, mint azt, hogy tejbegríz, halál, oszt nem önt el a jéghideg verejték, nem kell mindjárt lefeküdnöm, de még csak nem is szédülök, a gyomorban van csupán némi összeugrás a szó okozta infernális rosszullétek emlékeként. A hívószó szerepét azóta - hogy mégse legyen űr a helyén, gondolom - a depresszió és a szorongás szintagma vette kart karba öltve át, de mostanság már úgy érzem néha, ha bármelyiket hallom vagy olvasom, hogy megmaradok, mi több, óvatosan, nagy odafigyeléssel, tapogató tesztelésből mintegy, csak úgy magamnak, újabban egyenesen mondogatom, úgyhogy esetleg még a végén, mint a főhős egy lányregényben, lelkileg elbizonytalanodom, irányadó kulcsszó nélkül maradok.

Elmemegvilágító hatású tüzet gyújtott az agyamban egy régi, apró eset. Időszámításunk előtt, egyetemistakoromban történt, hogy egy szemináriumon (ELTE Bölcsészkar, NDK-tanszék, kb. tízen lehettünk, ebből nyolc igyekvő KISZ-lány) két lány sustorgott, amikor hirtelen felpattant Lajos, a tanár, akinek az IQ-szintje sose lépte át a lélektaninak számító 50 pontos határt, és elkezdett üvöltözni, hogy hogy képzelik a sustorgást meg a nevetgélést, rend legyen, majd felrohant a szobájába. A lányok döbbenten ültek, aztán megszólalt az egyikük, aki pedig nem is sustorgott: "Bocsánatot kéne kérnünk tőle. Fel kéne menni hozzá, és bocsánatot kéne kérni tőle." Egy emberként tiltakoztam, a lányok azonban, belátva, hogy a szabadság: beletörődés a szükségszerűségbe, felmentek, és bocsánatot kértek attól a kontraszelektált embertől, akinek megadatott a későbbi vizsgákon való megbuktatás joga (sok egyéb jog mellett).

Nálunk történetileg úgy alakult, hogy a polgári erők vezető erejének (vagy hogy is mondják) a helyi önkormányzati képviselőjelöltje -hát, eléggé csúnya ember. Illetve nem is tudhatom, hogy mennyire csúnya, mert élőben sohasem láttam, amúgy is inkább egy nőnemű választópolgár(nő)t kellene erről megkérdezni. Mindenesetre: nem valami megnyerő figura; a plakátokon díszelgő arc, mi tagadás, kissé karikatúraszerű, akár idétlennek is lehetne mondani... jaj, de kínos.

Haragra lobbant az Úr, látván az ő teremtményeinek eltévelyedését, midőn származékos ügyleteikkel, hedge fundjaikkal fajtalankodának, randa spekulációikkal megfertőzék a világot, és pusztító válságot eresztett a tőkepiacaira. Rom és pusztulás uralkoda az uzsorások, spekulátorok és kalmárok világában, az alkuszok, fel nem ismervén a pusztító akaratot, tiltakozásul eltorlaszolák a közutakat BMW járműveikkel, mobil távbeszélőiket a törvényhozás épületének lépcsői elé hordák, és elértéktelenedett értékpapírjaikból égig érő máglyát lobbantának.

Vasárnap van, a Gorkij fasor torkolatában valamelyik noname bevásárlószatyor rendezi éves rendes maratonját, a Ligetben zsezsegnek a sorstalanok, örülnek, hogy futhatnak, mezükön az aktuális szalámi receptjével, vagy hogy meghallgathatják a Bestiákat. A hiányzás proletár igénytelenség.

Most is elindultam, mint néhány éve mindig, csak a dobszai emelkedő, aztán Bénye előtt a szerpentin, az a nehéz, Szántó után a fennsíkot utálom mégis, alattomos szembeszél, ám aztán hűs Aranyosi-völgy, fenyveserdők aljában, félúton forrás, itt megállék. Inni egy kortyot se, mosdani derékig, az úton senki, senki, teherautó fékez. Sofőr vizet vételez, forró a fülke, Patakra megy, én Tolcsvára, útba esik, kerékpár elférne a ponyva alatt, zötykölődve tovább beszélgetnénk, túl hamar érkeznék, ebédidőben nem illik. És nem látnám a patak köveit, árnyait sem, jó utat.

Az az igazság, hogy az Az az igazság, hogy... kezdetű mondatok igazságtartalmát illetően egy ideje roppant szkeptikus vagyok, és erre megvan minden okom. Ezek többsége ugyanis szemenszedett hazugság, ritkábban használt alfaja, Az igazság, az, hogy...-féle, kisebb önbizalomról, ám annál nagyobb gerinctelenségről árulkodó változat pedig az azt követő közlés hazugságvoltának rafinált elkendőzését, álságos körülírását szolgálja csak, annak érdekében, hogy időt nyerjen a sumák. Ebből persze nem következik, hogy a nem így kezdődő mondat feltétlenül igaz volna, az viszont igen, hogy igaza van annak a közismert debreceni figurának, aki, ha megszólítják - legyen szó bármiről -, leszögezve mintegy a tényállást az érdemi rész előtt, húsz év óta így kezd minden mondatot: Nagyon nehéz. Nem tudod, hogy hány óra van, Bandikám? Nagyon nehéz. Két perc múlva öt. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az embert mindinkább az igazság-hazugság konstelláció dichotómikus természetének felülvizsgálatára készteti a sűrűsödő tapasztalat, szoros összefüggésben a jó és a rossz, a betegség és az egészség, a normalitás és az abnormalitás közti határok kérdésével. Minden viszonylagos, attól függ, hogy honnan nézzük: megnyílnak ezek is, mint odakint, az EU-ban, a kutya se kéri a passzportokat.

A mások leszedik a sapkám, beleköhögnek a sálamba, hátravetik a dzsekim. Jól vagyok, belegyógyultam a Béres cseppekbe, tele vagyok energiával, adok az A vírusnak, telenevetem a hátralevő időt.

Ahogy egyre több az ősz hajszálam, egyre kevésbé érdekel: S. Lajos üzleti élete, P. Béla nyolc napon túl gyógyuló világnézete, az ÁSZ-jelentés szerint jogtalan Fidesz-MDF-székházjuttatás, az FTC kisgazdásítása, de még az is, hogy a fél Fidesz-frakció megtapsolja ifj. H. Lóránt nemzetiszocialista virtuális püspököt. Nézzük azt, ami konkrét, tehát zsebre megy.

Soros György, a híres spekulátor, közíró és az instabil pénzügyi helyzetű fejlődő és fejlett gazdaságok valutáinak megrontója, illetve a nevezett helyzetben lévő kormányok esküdt ellensége (és még sorolhatnám) azt írta egy könyvében, hogy gyerekkorában azt képzelte, ő Isten. Végigtekintve életművének fontosabb állomásain (a világ tőzsdéinek mozgatása, valutaválságok kiváltása és gazdaságok erejének megingatása, valamint az így keletkező nyereség modern kori Robin Hoodként humanitárius célokra való fordítása), az ember egy sajátos divina commedia szemlélőjének érzi magát. Ugyanakkor nehéz nem összekapcsolni ezt a sajátos mindenhatóságot Voltaire, a maga idejében hasonlóan ellentmondásosan megítélt filozófus híres gondolatával, amely szerint ha Isten valóban mindenható volna, akkor tudna egy követ teremteni, amit saját maga sem tud felemelni. (E sorok visszatérő olvasói minden bizonnyal kitalálták, hogy az ilyetén filozófiai frappantériára mindig is gerjedtem.)

Kedves olvasó, ne hagyd magad megtéveszteni holmi látszatoktól, amit itt olvasol, azt nem olvasod igazán, hiszen a jelek, amelyek a szemed előtt vannak, csak betűknek látszanak. Most, ha nem vennéd észre, pusztán vizuális jeleket használok, amelyek véletlenül éppen egybeesnek az írásban közönségesen használt betűkkel. Ez itt most egy betűkből álló kép, ha nem vennéd észre, amelynek mindössze az a célja, hogy a fekete és fehér mintázatok egyformaságain, párhuzamosságain, ellentétein és változásain kóboroljon a szem, hogy nézd kicsit távolról is (így ni), és élvezd a monotónia és véletlenszerű váltakozás érdekes ritmusát. Ezek a betűk nem nyelvi, hanem vizuális üzenetet közvetítenek, képről, nem szövegről van szó. Ha tehát az van ideírva, hogy Pokol Béla hülye, akkor ez nem tényállítás, de nem is vélemény, hanem pusztán része ennek a képnek, ily módon nem helyreigazítható. Nagyot tévedsz, ha azt hiszed, hogy a fenti állítás jelent valamit, hiszen nem is állítás, pusztán vizuális jelek egymásutánja, amelyekből csakis a te piszkos fantáziád olvas ki bármiféle, természetes nyelvre lefordítható jelentést. Ez az írás, idáig, tehát puszta ornamentika, szöveg-kép, kicsit Apollinaire, kicsit a koncept art jegyében, erre fogunk rászokni, ez lesz az új magyar művészi kifejezésforma, forradalmasítjuk a vizualitást.

Honfiak! Én a magam részéről és pártom nevében elfogadom ugyan a határozati javaslatot, de hadd legyen szabad az alábbi szózattal élnem az igazság szent nevében.

Az alábbiakban két jelentést teszek közzé: egyet 1950-ből, a másikat 1951-ből.