Egotrip

Nehéz kérdés, feleim, valódi kihívás. Mert az értelmiségi, egyfelől, olyan okos ember, meg van neki végzettsége, van neki valami hatalomközeli stichje is; másfelől meg gyakran elnéz a levegőbe, vállára veszi (olyankor) az őt környező társadalom gondját s baját, megnyilatkozik, és arra oda kell figyelni. Sokat szokott a felelős értelmiségi foglalkozni azzal is, hogy mi is az a felelős értelmiségi, mi az ő feladata, felelőssége, hivatása, hatóköre és mozgástere. Közügyekben megszólal, felelősen hallatja a hangját, társadalmi igazságtalanságok láttán feljajdul, a hibákat ostorozza, jobbító szándékkal.

Hogy mi a különbség, ezt kéne most elmondanom, házmester és doorman között. És hogy mit veszítünk, amikor házmestereinket veszítjük, és mit nyerünk, amikor nem alkalmazunk doormaneket. Úgy is fogalmazhatnék, mi a különbség Bécs és New York és Bécs és Budapest között, de ez olyannyira szerénytelen volna, hogy belepirulna a papír. Pedig hát Bécsben ülök egy hotelszobában, és ezen gondolkodom.

- Hamar vége lett. Háromra.- Fél háromra jött a pap.- Harmincötre.

Már-már jó volt, tényleg majdnem jó volt, gyanakodni kezdtem, régen éreztem ilyet. Igen, bólintottam, nem álmodok, be se vagyok rúgva: itt van a közelben a jó. Mindjárt ideér, betölti azt a sérült, zavaros részt odabent, ami valamiért egy jó ideje annyira nehezen karbantartható, és én átadom neki magamat teljesen. Milyen egyszerű ez, mily könnyű, gondoltam, elvileg, aztán meg mégis milyen komplikált. Körülnéztem, csupa remek ember, olyan otthonos volt az egész kupleráj. És közben jön a jó, fantasztikus. Nem volt nehéz beszélni sem, valósággal adták magukat a mondatok. Igaz, az artikulálás az idő haladtával kisebb nehézségekbe ütközött, de a beszéd maga, az érdemi folyamat, mégsem volt most megterhelő. Szerettem azt, amit mondtam, és szeretni tudtam könnyedén, amit mondtak nekem. És kevéssel azelőtt bent a táncparketten egy eleven istennő köszönt rám papírból készült csillogó boában, és úgy tűnt, hogy az sem volt látomás, mi kell még? Úgy döntöttem, kiiktatom a szorongást ma estére innentől kezdve, mint a normálisok, ha már ehhez váratlanul minden feltétel adott. Sikerült is majdnem, fent voltam a fényben, a napon üldögéltem, megkönnyebbült sóhajokkal dőltem hátra a székemen. Milyen szép is ez a pincehelyiség, s milyen kedvesek benne az emberek!

Akkor hát vonjunk mérleget. Magyarország, Európa, három évvel az ezredforduló előtt: "Ön szerint a Rádió utcai családok akkor is kaptak volna lakásvásárlási támogatást, ha nem cigányok lennének?" - kérdezi a Medián a népet (in: Népszava, január 10.), és a nép kereken 70 százaléka azt mondja: nem, nem kaptak volna. 23 százalék mondja, hogy kaptak volna, 7 százalék nem tudja, talán mert nem nézett tévét, nem olvasott újságot, így nem értesült róla, hogy "pozitív diszkriminációnak" kell nevezni a tervezett (és azóta napirendről levett) kiköltöztetést, az abszolút önzetlen és nagyvonalú lakásvásárlási támogatást (= csak már menjenek!).

Remélem, Önöknek jól sikerült az év végi, kötelező agyzsugorítás, lehetetlenül viselkedtek a bulin, megujjazták a nővérük lányát, hagyták, hogy megujjazza Önöket a nagybátyjuk, belehánytak a bóléba, a sapkájukba, a nadrágjukba vagy csak úgy a nagyvilágba, még mindig büdös a szájuk, alig mernek a szégyentől az utcára lépni, és telefonálni is csak az egészen közeli barátoknak, jaffás-fondüs alsóneműjüket pirulva dobták a szemétledobóba, és még hetek múlva is rettegve emlékeznek arra a bizonytalan állagú pasira/nőre, akivel valószínűleg óvszer nélkül, de biztos, hogy a babakocsi-tárolóban, ami azért ómennek elég határozott.

Elmúlt a karácsony, elrebegte ki-ki a maga kisded történetét családról, hitreményszeretetről, pont. Új mondat, új év, ebben is van karácsony, lám.

A lap hasábjain, az év végi számban szórakoztató összefoglalóval találkozhattunk kedvelt és kevésbé kedvelt politikusokról, pártokról, színészekről. És kitudjamégmimindent szoktunk minősíteni ahelyett, hogy valami értelmessel foglalkoznánk. A legellenszenvesebb, legszimpatikusabb és legunalmasabb jelzők közül különösen ez utóbbi volt ötletes, talán azért, mert minden indulatot az unalom követ az ember életében. Miniszterelnökünk a politikusok között érdemelte ki a legunalmasabb jelzőt. Talán azért ennyire jó. (Mármint politikus) - gondolhatnánk. Legalábbis - befektetésekről szólva - a legjobb mindig a legunalmasabb. Persze lehet, hogy politikuséknál máshogy van. (Ez nem választási esélylatolgatás, bár az 1998-as tőzsderovatnak még elkerülhetetlenül foglalkoznia kell ezzel.) Speciel, ha már így elkanyarodtunk, érdekes, hogy mennyire sok a hasonlóság a jó politikus és a sikeres befektető között. A rovat olvasói számára már valószínűleg gyerekjáték összekapcsolni Don Juant, Mozartot, Kierkegaardot, érzéki zsenialitást, ne adj´ isten a szexet a tőzsdei spekulációval. De vajon eszükbe jutott-e már, hogy létezhet párhuzam a politika és a befektetések kezelése között is? Ez persze nem azt jelenti, hogy a mai garnitúrából bárkire is rábíznánk a pénzünket, már azon túlmenően, amit a költségvetés adóbevételei és a tébé keretein belül kényszerülünk megtenni. Annyira persze nem érdekes a téma, hogy nagyon belebonyolódjunk, de azt azért könnyen beláthatjuk, hogy mindkét esetben az intuíció a siker titka. Meg persze egy kis tömeglélektan.

A nagy per mindenkit érdekel. Mindenütt erről folyik a szó: okoskodnak, következtetnek, az ujjaikon számolnak; meghatódnak, reménykednek, félnek, átkozódnak, óhajtoznak, gyűlölködnek, ámuldoznak, elkeserednek; egyszóval, drága jó uram, fura egy állapot ez...

Már csak néhányat kell aludni, és jön a Jézuska, Télapó, Happy Hanuka, bejgli és hal, nagy év végi kosztolás és az egy éve hanyagolt rokonokkal való önfeledt kvaterkázás, és bizony jön, már ha jön, az év végi jutalom. A bróker és a befektető egész évben feszült figyelme és idegei elernyednek, Karib-tengeri telelést áruló prospektusok lapozgatása folyik a tőzsdehíreké helyett, és esetleges előléptetésről, további pénzek kezeléséről szóló álmok megvalósulása kerül közelebb. Az egyéni befektető tőzsdei árfolyamhullámzástól elszédült önérzete és lelki nyugalma nem kívánja már a további idegességet, az ajándékvásárlásra is kell a pénz, szóval lanyhul a részvénypozíciók erőltetése, ráérünk mi arra még. Az évi kemény munka után, mert bizony nemcsak a pénz dolgozik, hanem a befektető is, jól jön az év végi intermezzo, különben is, ki tudja, mire számíthatunk jövőre.

"Kacsa lesz vagy hal, több mint valószínű, egyikben a csont, másikban a szálka lesz nekik a sok." - Ezt ajánlotta Keresztury Tibor barátunk a 20. század végén.

Halloween elmúlt, csináltunk töklámpát, az egész lakás teli boszorkánnyal meg denevérrel meg krampusszal, a gyerekhez jöttek a többi gyerekek trick-or-treatelni, úsztunk a tökpitében. Szép, nipponizált kelta rítus, ninja-go-thic, utánozás japán szokás; van itt egyfajta görcsös igyekezet az átvételben, lazaságok honosításában, úgy felszabadultak, hogy a homlokukon pattognak az erek. A karácsonyi felkészülési időszak is november elsején kezdődik, legalábbis áruházi szinten, neon-Santa Clausok a homlokzatokon, plasztik Tannenbaumok a parkolókban, nincs az a délnémet kisváros, amelyik ilyen korai starttal ugrana neki a Weihnacht-vircsaftnak.

Candy, cookie és cake, vagyis cukorka, süti és torta. Valami okból ezek az édes dolgok különösen alkalmasnak tűnnek szociálpszichológiai és szociológiai megfigyelések modellálására és metaforizálására. Már megint Henry Jamesszel jövök, ő fedezte fel a társadalmi mobilitás ama nagy csodáját, amely mind a mai napig erősen foglalkoztatja az amerikaiakat, habár immár az ellenkező irányból, az üres kalóriák, fogemésztő cukrok, koleszterinsokasító fehérjék és zsírok és a szódium örökös fenyegetése felől.