Babarczy Eszter: Sétáló filozófia

A cukorkától a tortáig

szerző
Babarczy Eszter
publikálva
1997/51. (12. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Candy, cookie és cake, vagyis cukorka, süti és torta. Valami okból ezek az édes dolgok különösen alkalmasnak tűnnek szociálpszichológiai és szociológiai megfigyelések modellálására és metaforizálására. Már megint Henry Jamesszel jövök, ő fedezte fel a társadalmi mobilitás ama nagy csodáját, amely mind a mai napig erősen foglalkoztatja az amerikaiakat, habár immár az ellenkező irányból, az üres kalóriák, fogemésztő cukrok, koleszterinsokasító fehérjék és zsírok és a szódium örökös fenyegetése felől.

(Nem tudom, miért aggasztó a szódium, azt se tudom, mi az, de kétségtelenül kerülendő.) A társadalmi mobilitás csodája az, hogy a bevándorlók, és főként a bevándorlók gyerekei, egy olyan mesebeli világba lépnek be, amelyben az ember folyton cukrot ehet, és mégis kifogástalan a fogsora. Nem mintha cukorka és cukorka egy nevezőre volna hozható: mindenkinek a maga cukorkája, a mentolozott eleganciától a vitaminozott praktikumon át az émelyítő és mámorító keleti édességekig. Ha van egyáltalán közös nevező, az a snack és a coke területére esik, bár minden bizonnyal társadalmi világok választják el egymástól a krumplicsipsz, a kukoricacsipsz és a banáncsipsz fogyasztóit. De ezen szakadékokba én már nem látok bele. Meg aztán most az élet édességei és a multikulturalizmus közti összefüggésekről esne szó.

false

Therése, a francia bevándorló osztja lelkesedésemet New York iránt. A lelkesedés a sokat emlegetett sokféleségnek szól. De, mint felfedezem, a sokféleséget eltérően élvezzük. Therése szerint a kultúra lényege az étel és a zene. Mennyiféle íz és mennyiféle ritmus. Tisztelettudóan hallgatok. A kulturális sokféleséget én afféle távolságtartó esztétikai kíváncsisággal szemlélem - mennyi lehetséges emberi világ! -, részint mert kulináris képzettségem szégyellnivalóan alacsony színvonalú, részint pedig mert a zenei különbségekről megvan a magam szomorú tapasztalata. A brooklyni neighborhood, ahol lakom, érdekes vegyüléke a bangladesi és az orosz bevándorlóknak, mindjárt az ortodox zsidó Borough Park szomszédságában, persze a kötelező koreai zöldségesekkel és egy haiti mosodával, de a házzal nem volt szerencsénk. És éppen a zenei ízlések és fogyasztási szokások okozzák a problémát. Reggel nyolctól fogva a belső udvart, amelyre az összes ablakunk néz, valamint az összes hasonló helyzetű lakás összes ablaka, s amely előzékenyen hangdobozként működik, betöltik a latino ízlés nyomasztóan édes és monoton melódiái. Ha azt mondom, hangosan, nem mondtam semmit. Az első zenei bomba után nehezen palástolható európai ingerültséggel felüvöltöttem az udvar szűkös egére, nem tudván lokalizálni a hangforrást: "Stop it!" Fölösleges volt. Hamarosan megértettem a multikulturális versengés dinamizmusát. Délután öttől nagyjából éjjel egyig ugyanis a latin melódiák kénytelen-kelletlen meghátrálnak a rap ellenállhatatlan nehézfegyverzete előtt. Vagy hozom hasonló decibelben a Beethoven-vonósnégyeseket, s harcba szállok, vagy beszerzek füldugókat. Az utóbbit választottam. Azzal a gondolattal vigasztalom magam, hogy a békés együttélés híve vagyok.

Rudolph Giuliani, New York újraválasztott, rettenthetetlen, rendpárti, republikánus polgármestere az efféle apró feszültségeket a "quality of life", vagyis életminőség problematikájába sorolja, s ilyeténképpen javasolt egy zajkorlátozó törvényt (amely mindeddig nem létezett, ez a korlátlan privát szabadság hona). A multikulturalista aktivisták viszont azonnal rámutattak a kérdésfelvetés kulturális relativitására. Ami az én életminőségemet, legalábbis koncentrálóképességemet rontja, az a latino és fekete népesség életminőségének elengedhetetlen része. S noha a multikulturalizmus ügye nem áll nagyon jól - az utóbbi hetekben a fekete emberi jogi szervezetek, akik teljes joggal attól tartottak, hogy a legfelsőbb bíróság mindenestül elmeszeli a pozitív diszkriminációt, kénytelenek voltak peren kívüli megegyezést kötni (300 ezer dollár) egy fehér tanárnővel, akit azért bocsátott el az iskolája, mert nem akarta elbocsátani a kényszerű létszámleépítésnél még szóba jöhető fekete tanárnőt -, nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy az életminőség kulturális relativitása következtében a zajszintcsökkentés nemes, de etnocentrikus szándéka elakad. Nem baj, meg lehet szokni.

Persze az életminőség csak cookie a tortához képest, amelyről a pozitív diszkrimináció szól. A torta - bizonyos megközelítésekben pie, de ez hazai ízekre lefordíthatatlan - a társadalmi források és lehetőségek tortája, amelyet közgazdászok és szociológusok szerint osztunk és újraosztunk, illetve hát osztanak és újraosztanak azok, akiknek módjuk van rá. De, legyen bármilyen alapvető is, hagyjuk most a tortaszeletelést - nincs abban semmi rejtély, misztérium, fenséges idegenség. A rejtély, a misztérium, a fenséges idegenség máshol van: abban, ahogy a candyből és a cookie-ból "identitáspolitika" lesz. A legnagyobb rejtély pedig az, ahogyan az identitás, egyáltalán, lesz.

Az identitáspolitika rejtélyes, de szenvedélyes követeléseivel szemben, amelyekben a "reprezentáció" szó egyre gyakrabban szerepel, egyes kétségbeesett és lelkiismeretes (fehér) liberálisok, bal-liberálisok és dekonstruktor-liberálisok azt javasolják, hagyjuk a csudába ezt az egész identitásdolgot. Nézd, mondja komolyan a Henry James-szakértő a szomszéd asztalnál ülő rasta-szakértőnek, jól elvagyunk identitás nélkül is. Kiiktatjuk Descartes-ot, felolvadunk a tapasztalatban, és kész. A feminista mozgalom egyik szárnya pedig ezt susogja a másiknak: szerintem dekonstruáljuk az identitást, ne reprezentáljuk. A másik szárny libben egyet: jó, dekonstruáljuk, de előbb reprezentáljuk. Így csacsognak és susognak - és üvöltöznek időnként - az egyetemi előadókban. Nem mindig értem, miről beszélnek. Valamit reprezentálni kéne, megmutatni az állam, a média, a kultúra nagy tükrében, hogy aztán, mert megoszt és uszít, továbboszthatatlan darabjaira, individuumaira szedjük - amely darabok korántsem biztos, hogy emberekre fognak hasonlítani. Mi ez a kép? És mire jó?

Mai programok
A haiti mosoda a helyi (Church Avenue-i) társadalom alja. A felvigyázónők csúnyák, mogorvák, rosszul öltözöttek, és alig beszélnek angolul. Csak akkor jelenik meg valami melegség, valami mosolyhoz hasonló grimasz az arcukon, amikor a maguk furcsa franciaságával szaporán szót váltanak egymással. A haiti bevándorló pária. De a koreai zöldséges, aki szintén alig beszél angolul, már megfedd engem, amiért nem tanítottam meg idejekorán a fiamat a nyelvre. A koreai zöldséges persze egyedül van, eltekintve a másik koreai zöldségestől, és az ember csak akkor vásárol nála, ha muszáj, mert elég borsos árai vannak. A Church Avenue koreai zöldségesei híresen szomorúak, a New York Times is megírta, s csak lassan ébrednek rá, hogy a kínálatnál itt, a Church Avenue-n, fontosabb a társasélet. A bangladesi és az orosz boltokban kevesebb az áru, viszont majd felrobbannak az élettől. Ez az élet pedig olyan, mint valami örökös, zűrzavaros, ünnepi és családi készülődés. Tréfálkozás, rakosgatás, ki-be járó szomszédok, alkalmi nekifeszülések a kívülálló által nehezen definiálható feladatnak. Látom, hogy otthon vannak, néhány egyszerű, noha számomra beláthatatlan bizonyosságban, valamiben, aminek az otthonossága se nem reprezentálható, se nem dekonstruálható. Slampos, sokat tűrő, küzdelmes és kisvárosi etnikai boldogság itt, a Church Avenue-n. Csak egy kicsit irigykedem. Mindenkinek megvan a maga cukorkája. Én például írhatok róluk a Narancsba.

szerző
Babarczy Eszter
publikálva
1997/51. (12. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs