A lap hasábjain, az év végi számban szórakoztató összefoglalóval találkozhattunk kedvelt és kevésbé kedvelt politikusokról, pártokról, színészekről. És kitudjamégmimindent szoktunk minősíteni ahelyett, hogy valami értelmessel foglalkoznánk. A legellenszenvesebb, legszimpatikusabb és legunalmasabb jelzők közül különösen ez utóbbi volt ötletes, talán azért, mert minden indulatot az unalom követ az ember életében. Miniszterelnökünk a politikusok között érdemelte ki a legunalmasabb jelzőt. Talán azért ennyire jó. (Mármint politikus) - gondolhatnánk. Legalábbis - befektetésekről szólva - a legjobb mindig a legunalmasabb. Persze lehet, hogy politikuséknál máshogy van. (Ez nem választási esélylatolgatás, bár az 1998-as tőzsderovatnak még elkerülhetetlenül foglalkoznia kell ezzel.) Speciel, ha már így elkanyarodtunk, érdekes, hogy mennyire sok a hasonlóság a jó politikus és a sikeres befektető között. A rovat olvasói számára már valószínűleg gyerekjáték összekapcsolni Don Juant, Mozartot, Kierkegaardot, érzéki zsenialitást, ne adj´ isten a szexet a tőzsdei spekulációval. De vajon eszükbe jutott-e már, hogy létezhet párhuzam a politika és a befektetések kezelése között is? Ez persze nem azt jelenti, hogy a mai garnitúrából bárkire is rábíznánk a pénzünket, már azon túlmenően, amit a költségvetés adóbevételei és a tébé keretein belül kényszerülünk megtenni. Annyira persze nem érdekes a téma, hogy nagyon belebonyolódjunk, de azt azért könnyen beláthatjuk, hogy mindkét esetben az intuíció a siker titka. Meg persze egy kis tömeglélektan.
Szóval jó dolog lesz Magyarországon tőzsdézni kilencvennyolcban, mert unalmas lesz. Öt százalék dzsidipi- (é. bruttó hazai termék) növekedés, ami a tőzsdei cégek nyelvére lefordítva megint egy erős év nyereség szempontjából, szerintem húsz százalék profitnövekedésig meg sem állnak, közben meg csak csökken az infláció meg a kamatlábak, és akarjuk, nem akarjuk, Európa felé is lépegetünk. Ceteris paribus, ahogy az ókori bölcsek és a mai értékpapír-elemzők fogalmaznak, vagyis ha a világ ilyen egyszerű volna (é. unalmas), akkor tisztességes pénzt lehetne megint keresni a pesti börzén. És ezért jók az unalmas befektetések, mert nemcsak keresünk rajtuk, de ráadásul az idegeink sem amortizálódnak annyira. Az unalom különös adalékaként az lenne jó, ha a választások is ilyenek lennének, vagyis nem nagyon zavarna be semmi a választópolgárok jelenlegi politikai preferenciáinak, és akik még hezitálnak, úgy döntenének, ahogy arra mindenki számít. Nem az a lényeg, hogy kire szavaznak, hanem hogy arra szavazzanak, akire a konszenzus gondol. Vagy talán a Konszenzus? Merthogy a konszenzus nagy úr, ha a dolgok másként alakulnak, akkor tőzsdék dőlnek össze, társaságok mennek csődbe és politikusok válnak már nemcsak unalmassá, hanem megunttá. Gondoljunk csak a távol-keleti gazdaságokra, amelyeknek egy éve még erős növekedést jósolt a konszenzus, aztán lám mi lett belőle - jó, ha az ezredfordulóig bekövetkezik az a növekedés. Így hát jó lesz követni a konszenzust, mert hiú egy lelke van, és megsértődik, ha nincs igaza. A tőzsde már csak ilyen.
És jó dolog lesz Magyarországon tőzsdézni azért is, mert sehol máshol nem ilyen unalmas, mint itt. Az országgal is valahogy úgy vannak a befektetők, mint a politikussal a választók: legyen egy kicsit unalmasabb, csak maradjon meg a pénzünk. Vagyis jót fog nekünk tenni idén is, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik, csak be ne gyűrűzzön. Láttuk már néhányszor, hogy ez a begyűrűzés szar ügy, úgyhogy jó lenne, ha most elkerülne minket, mert akkor oda az unalom. És persze itt nemcsak a kistigrisek, és - ki ne hagyjuk őket - egyes latin-amerikai gazdaságok helyzete a kérdéses, hanem a Nagy Testvér (bocsi, ez a tőzsdén nem az EU, hanem az amcsik) kilátásai. Bizony minél többet gondolkozom rajta, mégsem lesz ez olyan unalmas év. Nem elég, hogy esetleg bedől még néhány piac, épp mikor a privatizáció farhullámán megkapaszkodott magyar kisbefektető már éppen bátor lombardozásba kezdene, de ráadásul a Nagy Testvér helyzete is kérdéses. Mert azért senki sem gondolja komolyan, hogy büntetlenül lehet húsz-harminc százalékkal növelni az árfolyamokat egy olyan országban, amely nem tegnap kezdte a felzárkózást meg az integrációt, és ráadásul a mi miniszterelnökünknél is látott már néhány unalmasabb politikust. Szóval csak lelassul most már ez a szédítő iram. Meg aztán a Greenspan-szellem is előbb-utóbb kiszabadul a palackból, és akkor jön a kamatemelés, ami a legkisebb mozdulatra is pár tízmilliárd dollárral csökkenti a nemzetközi alapok befektetéseit, és akkor aztán lesz mit pótolni az újdonsült magyar nyugdíjalapoknak.
A tőzsde, úgy tűnik, soha nem lesz unalmas, vagy ha mégis, akkor jobb gyorsan felébredni és rendezni a sorokat. Úgyhogy börzére, magyar, miben bízzunk, ha nem éppen a sajátunkban, ezt most tényleg magunknak építjük, még ha nem is emberarcú, de legalább mérhető az eredmény. Reméljük, a többiek is építik a sajátjukat, különben vége az unalmunknak.
