Halloween elmúlt, csináltunk töklámpát, az egész lakás teli boszorkánnyal meg denevérrel meg krampusszal, a gyerekhez jöttek a többi gyerekek trick-or-treatelni, úsztunk a tökpitében. Szép, nipponizált kelta rítus, ninja-go-thic, utánozás japán szokás; van itt egyfajta görcsös igyekezet az átvételben, lazaságok honosításában, úgy felszabadultak, hogy a homlokukon pattognak az erek. A karácsonyi felkészülési időszak is november elsején kezdődik, legalábbis áruházi szinten, neon-Santa Clausok a homlokzatokon, plasztik Tannenbaumok a parkolókban, nincs az a délnémet kisváros, amelyik ilyen korai starttal ugrana neki a Weihnacht-vircsaftnak.
Sokáig nem foglalkoztatott a halottak napja, az utóbbi időben rákényszerültem. Tavaly sírhelyet csináltattam sokért, november elején különböző temetőkbe járok az elmúlt években. Már egy ideje gondolkodtam azon, mit is csináljak Japánban halottak napján.
Keleten a halottkultusznak masszív a hagyománya, de valami shinto ünnepségen megemlékezni elég mache lenne. November elseje marad, haza nem repülhetek vinni egy virágot, gyújtani gyertyát. Kamakura, ahol lakom, a szamuráj-Szentendre, Kyoto mellett a legjelentősebb buddhista központ, sok templom van, már rég körbebicikliztem őket, ha vendégem jön, nekik is körbemutatom, néha még magamtól is elmegyek. Zen-kertekben nézelődni, ilyesmi. A templomok mellett mindig van kis temető, ha fúj a szél, rázza az emlékezés falapjait a sírokon. Az új sírok nem nagyon különböznek a magyaroktól, kereszt ugyan nincs, de ugyanaz a fényezett műkő, műmárvány, mint Magyarországon a legtöbb helyen. Egy ilyenbe elmehetek gyertyát vagy füstölőt gyújtani, más ötletem sokáig nincs, de valami személyesebbet szeretnék, egy konkrét sírhoz kéne menni, olyanéhoz, akit, ha nem is ismertem, de tisztelek. Nem történelmi emlékhelyre, valami shogun vagy ismeretlen katona teteméhez, nem, rendes sír kéne. Nem tudok ilyet.
Eszembe jut egy kép Wim Wenders Tokyo-ga című mozijából. Fekete sír, egy kínai írásjel, a mu: Ozu Yasujiro nyughelye. Ozu a japán film egyik legnagyobb alakja, sokak szerint a legjapánabb rendező. "Japánok vagyunk, tehát japán dolgokat kell csinálnunk", mondta egyszer; belegondolok, hogy egy ilyen mondatnak nálunk milyen bugylibicskás kicsengése lenne. Nagy nemzetek, nagy kultúrák könnyebben lehetnek kizárólagosak.
Shodo-órán megkérem a senseit, kalligrafálna egy rendes mut nekem, ha keresem a sírt, felismerjem. Megforgatja az íróecsetet a tusban, kimért, lassú mozdulatokkal rajzol egy mut a rizspapírra kaisho, egy másikra pedig gyosho írásmódban - azt mondja, a harmadik, syosho stílusban biztos nem írtak a sírra, az túl légies a márványhoz -, elteszem, majd memorizálom. Mu: "az üresség, melynek súlya van", a kínai ideogramma, Zen-szimbólum, azért hajszoljuk a megvilágosodást (satori), hogy ezt lássuk, a semmit, ezzé váljunk, ürességgé, amiért küzdeni kell.
Az Engakuji, az öt nagy kamakurai Zen-templom legfőbbike a város északi részén van, közel Ofunához, a japán Studio Cityhez; a Shochiku stúdiójának környéke ismert filmes lakhely volt hajdan. Az Engakujit 1280-ban alapította Hojo Tokimune shogun, aki a kínai ch´an buddhizmus iránti rajongása mellett arról lett híres, hogy épp itt, a lakásomhoz közeli beachen - ma kedvelt hullámlovas-környék - fejeztette le Kubláj kán követeit, majd mikor megindult Japán ellen a győzhetetlennek hitt mongol hajóhad, akkor egy tájfun, az "isteni szél" (kamikaze) tönkreverte őket. Az Engakuji volt Suzuki Daisetznek, a Zen egyik első nyugati tolmácsolójának bázistemploma is, és Ozut is ide temették. Ünnepség van, nyílt nap, persze nem halottak napja, a kyodo-csarnok előtt hárman gyakorolnak, fekete nadrág, fehér felső, nincs borotválva a fejük, nem szerzetesek. Meghajolnak az íjnak, aztán meghajolnak a nyílnak, koncentrálnak, fej fölött kezdik a feszítést, a szellem feszített húrrá lényegül, tárgy és személy a külső pontra koncentrálás alanya és tárgya egyszersmind. (Ha jól emlékszem, Eugen Herrigel német filozófus - A Zen az íjászat művészetében szerzője - is ide járt tanulni, az ő művét alázza porba Koestler Artúr, a legnagyobb magyar író, living or dead, Japánról szóló dolgozatában. (The Lotus and the Robot. Hutchinson of London, 1960) A kyodo-csarnok előtti téren fapadok, látogatók teáznak, ha nem is a teaszertartás rituális szabályai szerint, de legalább olyan bögréből. Néha kiszalad egy apáca, shojin ryorit, Zen-vegetáriánus ételeket hoz a nézőknek. Nyitva a shodo-csarnok is, a kalligráfiák ma megtekinthetők. Az egyik rizsföldszerű teraszon nyitva az a temető, ami máskor nincs, felmegyek, végig az egyik soron, ott nincs mu meg fekete kő, aztán be a másikba, a közepén ott van Ozu sírja. Első gondolatom nem öröm vagy bánat, vagy bármi, kicsit is emelkedettebb dolog, hanem hogy jééé, milyen könnyen megtaláltam. Veszek szantálfa illatú füstölőt potom ´100-ért, a novemberi tavaszban visszasétálok a fekete kőhöz, a muhoz, tűnődöm az ürességen - ezen a helyen azért blaszfém lenne a meditálás szót használni arra, amit csinálok -, a halottaimra gondolok, merre járhatnak a samsara körforgásában, a nirvánába nem juthattak, megvilágosodottak ők sem voltak.
