Hát vagyok én egy felelős értelmiségi?
Nehéz kérdés, feleim, valódi kihívás. Mert az értelmiségi, egyfelől, olyan okos ember, meg van neki végzettsége, van neki valami hatalomközeli stichje is; másfelől meg gyakran elnéz a levegőbe, vállára veszi (olyankor) az őt környező társadalom gondját s baját, megnyilatkozik, és arra oda kell figyelni. Sokat szokott a felelős értelmiségi foglalkozni azzal is, hogy mi is az a felelős értelmiségi, mi az ő feladata, felelőssége, hivatása, hatóköre és mozgástere. Közügyekben megszólal, felelősen hallatja a hangját, társadalmi igazságtalanságok láttán feljajdul, a hibákat ostorozza, jobbító szándékkal.
Muszájból, mert értelmiségi mivolta őt erre kijelöli.
Rémes.
Ezt az egészet, úgy, ahogy van, igen-igen utálom, a szerepet csakúgy, mint az arról történő morfondírozást. Mindenki csináljon, amit akar, vagy amihez kedve van, aztán annyi. Valaki valaha mondott valami olyasmit, hogy kis hazánkban az írónak kell a vízügyekkel is foglalkoznia (vagy hogy az írónak a vízügyekkel is kell foglalkoznia, idézetekben soha nem voltam jó), hát ez amilyen heroikus, annyira szánalmas is. Lehetne úgy válaszolni, hogy várjuk, várjuk azt az időt, amikor szakkérdésekkel szakemberek fognak majd foglalkozni, s hogy erre egyre nagyobb az esély (ily módon tanúsítva a fejlődésbe vetett töretlen és kissé idiotikus hitünket); vagy ehhez hozzá lehet fűzni, hogy addig is a felelős értelmiségi felelősködjön és értelmiségizzen, míg majd visszatérhet jól megérdemelt szakmunkájához. Tehát: hogy a vízügyes szerep (ez itt metaforikusan van értve, olykor azonban szó szerint) idegen, ideiglenes, idétlen; jaj, jaj, mi szegények, mégis kénytelenek vagyunk ezt felvállalni.
Az úgy van, tetszenek tudni, hogy az embernek igen sok baja van (mindenféle természetű), ezt olykor megfogalmazza, még olykorabb le is írja, van, amikor ezt közzé akarja tenni, s előfordul, hogy sikerül neki. Talán csak ennyi az egész. Illetve, pontosabban, itt, most, nálunk: kicsit több ennél; valaminek a hiányát jelzi. Mert sok mindenről érezhetjük úgy, hogy ez még mindig nincs megírva (pedig biztosan lennének, lenniük kellene, olyanoknak, akik jobban, alaposabban, érzékletesebben, hatásosabban meg tudnák írni). Ilyenkor bújik elő a felelős értelmiségi (azaz ilyenkor kapjuk elő a ládafiából a felelős értelmiségi maszkját), úgy tesz, mint aki mindezt már sokkal régebben, sokkal jobban, sokkal magasabbról látja, és hajlamos monomániásan rágörcsölni arra, ami iránt a szakember (vagy az újságíró, aki ugyancsak szakember) már rég elvesztette érdeklődését.
Mert még az is van, hogy az ember (akit később ezért felelős értelmiséginek csúfolnak [ne feledjük, hogy a csúfnevek gyakran válnak önelnevezéssé]) úgy érzi, nem szabadna futni hagyni mindazt (azokat az embereket, konfliktusokat, problémákat stb.), ami őt zavarja, idegesíti, piszkálja. Az igazi vízügyes (vagyis a szakember, újságíró) úgy hiheti, ezeket már kimerítette, letarolta, lejárt ügyek, passé, elég volt; nálunk ma szimpla hallgatással (nem reagálással, csendes félmosollyal, kis visszaszurkával) mindent meg lehet úszni. Nincsenek nagy sajtóbotrányok, még sajtóviták is alig. Ezt, például, ugyancsak baromira utálom: kevesen vannak, akik nem hagyják annyiban, akik rászállnak a témára, kifacsarják a lé utolsó cseppjét is belőle.
Na ez az, amit az ilyen kis izékkel (épp most írom az első darabját) pótolni nem lehet. Csak hát az ember próbálkozik ezzel-azzal. De rohadt jó dolog lenne újságírónak lenni! Majd kapnának ezek a pofájukba. Mindennek utána lenne járva, mindenkinek el lenne kapva a grabanca, hogy finom legyek; visszaélések és összefonódások mocsarait csapolnám, jogszabályokat szednék ízekre, pénzügyi sumákolás leleplezetlen nem maradna, erkölcsiségem és intellektusom csak úgy ragyogna. Ehelyett ilyeneket írok. Mint felelős értelmiségi.
