Hogy mi a különbség, ezt kéne most elmondanom, házmester és doorman között. És hogy mit veszítünk, amikor házmestereinket veszítjük, és mit nyerünk, amikor nem alkalmazunk doormaneket. Úgy is fogalmazhatnék, mi a különbség Bécs és New York és Bécs és Budapest között, de ez olyannyira szerénytelen volna, hogy belepirulna a papír. Pedig hát Bécsben ülök egy hotelszobában, és ezen gondolkodom.
Egyfelől egyszerűnek tűnik a feladat. Mert Bécsben mindenki dohányzik, de senki sem megy át a piroson, míg New Yorkban éppen fordítva áll a helyzet, és Bécsben Biblia is van a szállodai szobában (illetőleg csak az Újtestamentum, de az három nyelven), és hamutartó is, míg New Yorkban se hamutartó, se Biblia. Bécsben délután hatkor bezárnak a boltok, és este tíz után nincsen élet (amit a keletről és a nyugatról érkező világpolgárok egyformán elborzasztónak találnak), hacsak nem megy az ember kupiba, de a kupikat nem hirdetik a Verführerisches Wien (azaz Csábító Bécs) című idegenforgalmi kiadványban, míg a hasonló idegenforgalmi kiadványban Budapesten főleg a kupikat hirdetik. Továbbá Bécsben németül nem beszél a szobalány és az újságárus, míg New Yorkban angolul nem beszél, Budapesten pedig, ha jól sejtem, nem beszél se angolul, se németül, viszont beszél magyarul. És így tovább. De az efféle páronkénti összehasonlítással nem megyünk semmire. Eljutni a hotelszobától a házmesterig, ez az igazi feladat.
Ami Proustnak a madeleine, az nekem a járdát söprögető házmesterné az Augegassén. Pesti és budai házmesterek vonulnak el, ahogy mondani szokás, lelki szemeim előtt, lassú léptekkel az enyészet felé. Felmosták a lépcsőházat, és este 11 után húsz forintért kinyitották a kaput (várni kellett, mert álmosak voltak, és mert a házmesterpapucs ellensége a sietségnek). Gondterheltek és nyúzottak voltak, de sosem hagyták el őrhelyüket. Némi lekezelő bizalommal kevert gyanakvás övezte őket. Kinek az embere a házmester? Kiért éber, ha éber? Ezt ugyebár, ennyi történelem után, nem könnyű tudni. Ha a házmesterek történelmi nemzedékét sikerül kiölni, fiatal diplomás párok költöznek a házmesterlakásokba, akik továbbra is felmossák a lépcsőházat, de ritkán vannak otthon, és további hátrányuk, hogy mélységes zavarba hozzák a ház egyéb fiatal diplomás párjait, akiken, ha nem ébred is bennük emésztő, demokratikus vágy a lépcsőházfelmosás iránt, maradandó, lélekkeményítő varasodásokat okoz az osztályszolidaritáson ütött seb. Hogy aztán eme varasodásokat beburkolja a potyaleső individualizmussal együtt járó lelkifurdalás, amiért - miután a lakóbizottság a fiatal diplomás házmesterpár alól eladta a szolgálati lakást, és így a ház önfelmosó közösséggé alakult át - a mondott fiatal diplomás pár (a nem házmester) folyvást elfeledkezik közösségi kötelességeiről, illetőleg ha éppen nem feledkezik el róluk, akkor nincsen jelen, hogy teljesítse őket - egyszóval: nem mossa fel a lépcsőházat. Természetesen magamról beszélek. És a történelemről.
Mindeközben pedig az Augegassén a házmesterné egyre csak söpröget. Hát ez a különbség. A bosnyák menekültáradat, a Jörg Haider iránti népi lelkesedés és a Proporzsystem felett érzett alkalmi felháborodások dacára Bécs mintha egyáltalán nem változna: jól karbantartott város, verführerische matróna, békés, biztos, mélyhűtött, megingathatatlan, monumentálisan kisszerű, nyájas, nercbundás unalom. Hozzá kell tennem, hogy van, aki éppen így szereti.
A házmesterügy szerteágazó szálai közül azonban még fel kell göngyölítenünk a legmélyebb és legfilozofikusabb szálat, a szálat, amely a házmester és a doorman közti különbség mélységes kulturális következményeihez és/vagy gyökereihez vezet minket. Hogy futólag a klasszikus hegeli megkülönböztetéshez folyamodjak, a házmester szolgának álcázott mester, a doorman pedig mesternek álcázott szolga. A házmester az ősi házirabszolgaság idejéből fennmaradt, államosított mindenes, félelmetes, mindentudó pária. A doorman fizetett alkalmazott. Igen, pusztán csak alkalmazott, egy egyenruhás alkalmazott, nincs semmi baj. Csak egy alkalmazott. És ezt bizony még tízezerszer el kell gondolnia a kelet-európai látogatónak, hogy kényelmetlen érzéseit legalább részben levetkőzhesse, amikor értesül róla, hogy a doormannél minden látogatót előre be kell jelenteni, s amikor tudomásul veszi, hogy nem hagyhatja el úgy a házat, a magáét vagy a barátaiét, hogy ennek pontos idejéről és látható körülményeiről a doorman ne értesüljön.
Megfigyelve lenni. Ajtónálló által őriztetni, mint a régi urak. Az amerikaiak büszkék rá, ha doormanjük van. Növeli a biztonságérzetüket, s mivel New Yorkban szinte semmi sem annyira presztízskérdés, mint a lakhatás, talán mert semmi sem ennyire drága, a doorman, különösen az éjjel-nappal doorman (a váltott doorman) a ház fényét is emeli. Mi kell ahhoz, hogy az ember elviselje (sőt örüljön neki), hogy doormanje van? Vagy, netántán, ha ő maga doorman? Demokrácia. Elmagyarázom: az egészet Tocqueville-től loptam.
Tocqueville azt mondja: Amerikában a demokrácia annyit jelent, hogy mindenki egyenlőnek érzi magát. Ez pedig nem ama szép, francia absztrakció, amelyet csak tűzzel-vassal lehet megvalósítani, s nem is az angol fontolva haladás, amelynek értelmében, ha minden jól megy, előbb-utóbb és nagyjából mindenki megszerzi magának a jogot, hogy legalább politikai és jogi szempontból egyenlőnek tekintessék másokkal. Nem, az amerikai egyenlőség afféle de facto társadalmi egyenlőség, amelyet meg sem kell valósítani: egyszerűen annyit jelent, hogy nincs eredendő egyenlőtlenség, nincsenek de jure vagy szokásjog szerinti arisztokráciák, s aki doormanként bocsátja áruba munkaerejét, azt az amerikai tudat szerint semmi sem gátolja abban, hogy lakásbérlőként maga is doormant alkalmazzon. Csak aztán legyen annak a doormannek zöld kártyája. A szerződéses viszony szimmetrikus, semleges és személytelen. És bármit gondoljunk is a demokratikus esélyegyenlőség eme formális definíciójáról vagy akár a személytelen szerződésekben megtestesülő elidegenedésről - e témakörök sok egyetemi karriert táplálnak az Egyesült Államokban -, kétségtelenül nem táptalaja az informális vagy mozdíthatatlan hatalmi hierarchiák történelmi örökségének, a portás- és házmesterfrásznak.
Namégegyszer: a doorman fizetett alkalmazott. Örül, szegény, hogy munkája van. Szorgalmasan megfigyel. Hatalmi pozíciójával vissza nem él, mert pozíciója nem hatalmi. Házmesterproblémát nem támaszt, mert rövid úton kirúgható. Egy-két tippje lehet persze. Lehet egy-két gondolata. Felismeri a magafajtát, a kelet-európait és a friss emigránst, a háztartási alkalmazottat, a taxipénzen spórolót, de nem szól semmit. Talán másképpen árnyalja a hivatali mosolyt, némileg leereszkedő, de valódi kedvességet vegyít bele. Talán szól, hogy volna egy kis munka. Talán elraktározza magában, mint bevált bölcsességet, hogy az ember nem ítélkezik, mert nem azért fizetik. Éberen figyel és még sincs jelen. S eme személytelen éberségben, íme, megtestesül a szolgáltatóiparilag átszőtt, gondozott, őrzött és számon tartott privacy.
