Január 10-én a Duna Kör a Gellért Szállóba hívta a parlamenti pártok képviselőit, hogy a különféle vélemények és állásfoglalások meghallgatása után határozatban ítélje el a magyar kormány tárgyalási stratégiáját, és különösképpen készségét egy, két vagy több új duzzasztómű megépítésére. A szabad demokratákat a külügyi államtitkár képviselte, név szerint Eörsi Mátyás, aki történetesen az unokaöcsém, amely tényhez ebben az esetben azt a nyomatékos kommentárt fűzöm, hogy az ember génállománya nem tartalmaz politikai állásfoglalásokat. Abból a helyes tételből indult ki, miszerint a hágai bíróság ítéletében foglaltaknak eleget kell tennünk. Ez új helyzetet teremt a korábbihoz képest, amikor NAGYMAROS meg VÍZLÉPCSÕ a magyarok szemében a politikai szabadság, a szlovákok számára pedig a nemzetté válás szimbóluma volt. Most praktikus feladattá vált, mellyel a legjózanabbul kell szembenéznünk. De a józanság - irgalom atyja, ne hagyj el! - államtitkári szemszögből nem a mindkét fél számára elfogadható megoldás keresését jelenti, hanem annak csudabölcs kinyilvánítását, hogy egyetlen megoldást sem zárhatunk ki eleve, a duzzasztóművek építését sem.
A beszédet gyér füttyszavakkal tarkított fagyos hallgatás követte. A tanácskozás során csak az MSZP szónokának, Hegyi Gyulának sikerült elérnie majdnem ekkora utálkozást. Másfél évtizedes demokratikus, környezetvédelmi és gazdasági csatározás után egy magas rangú kormánytisztviselő e harc számos aktív résztvevőjének nevében is bejelenti, mégpedig e csatározás legelkötelezettebb önkéntesei előtt, hogy oktalanság volt szívóskodnunk egész idő alatt. Hiszen annyit értünk mindössze el, hogy a nagymarosi vízerőmű helyett esetleg egy másik épül fel, igaz, három kilométerrel odébb, Pilismaróton. Nem áhítja, de máris méltányolja ezt a lehetőséget, noha ítélet nem kötelez bennünket erőműépítésre, és a mérvadó ökológiai és gazdasági szakértők túlnyomó többsége katasztrófának tartana egy ilyen beruházást.
Amikor a magyar tárgyalóküldöttség előzetes hatásvizsgálatok és számítások nélkül, csak úgy ukmukfukk bevette első három javaslata közé az erőművek építését, akkor Horn Gyulának és környezetének nem is olyan titkos vágyait fuvolázta világgá. Aki egy tárgyalást olyan pontról indít, ahová a másik fél hosszú, pankrációs viták végén, összes erejének összpontosításával szeretné szorítani, az vagy agyalágyult, vagy saját ügyének elszánt ellensége. Nemcsókkal ellentétben Horn szerintem ez utóbbi fajta díszpéldánya. 1989-ben mint külügyi államtitkár a nagymarosi építkezés felgyorsításán buzgólkodott; 1998-ban mint miniszterelnök le akarja szüretelni fáradozásának poshadt gyümölcseit. Noha a bíróság nem szabott határidőt a tárgyalásoknak, hisztérikusan úgy tesz, mintha fél év alatt - tehát a jelenlegi kormányzati ciklusban - egyezségre kellene jutni. De a vak is látja, hogy gyors megállapodást csak az általa amúgy is áhított erőműépítés biztosíthat. Ennek az a politikai külön-hozadéka, hogy belekompromittálhatja ebbe a szörnyűségbe a szabad demokratákat, ily módon mutatva meg, hogy a koalíció minden ellenkező híresztelés ellenére kiterjed a múltjukra is. Más területen eddig nem keríthetett sort ilyen bizonyítási eljárásra. A forradalom évfordulóin például nem a szabad demokraták maradtak otthon, hanem múltját és egész lényét megcsúfolva ő ment el szégyenszemre koszorúzni. Most viszont úgy érzi, megvalósíthatja, amit nem is remélt államtitkár korában: új erőművek által duzzasztott vízbe tunkolhat hagyományosan erőműellenes buksikat. És ekkor megszólal a jelenlegi külügyi államtitkár, és tudatja a környezetvédőkkel és az ország közvéleményével: a szabad demokraták még csak meg sem várják, hogy az ellenfél bemásszon a ringbe, máris bedobják a törülközőt.
Kétségbeesésemben kicsörtettem a szónoki emelvényre, és kellő pártszerűséggel megpróbáltam menteni a menthetőt. Elmondtam, hogy a tárgyalóküldöttségnek nem a kormány adott utasítást, hanem a miniszterelnök, aki a szabad demokrata minisztereket kész tények elé állította. Most is bájos szokásához folyamodott: ha számolnia kell a koalíciós partner ellenállásával, kitalál magának egy államtitkárt, akit nem a kormány, hanem a miniszterelnökség alá rendel. Ezt a férfiút aztán elküldi a Vatikánba vagy Pozsonyba, a szabad demokraták pedig fintorogva szaglászhatják a tárgyalások végtermékét. Ezután azonban, közbekiáltások hatására, már kevésbé pártszerűen elismertem azt is, hogy a szabad demokraták vezetői kurta brummogás után behúzták hangszalagjaikat, "híven régi rossz szokásukhoz, mely szerint elhallgatnak, ha úgy érzik, hogy Horn Gyula erősebb, szerintük ugyanis a vereség csak rossz vért szülhet".
Ez a beszámoló azért készül, hogy nagyobb nyilvánosság előtt is nemet mondjak erre a kormányzati és választási taktikára. A szabad demokratáknak csak akkor van létjogosultságuk, ha meg tudják győzni a demokrácia híveit, hogy a honi jobboldalnak nem a jó étvággyal privatizálódott pártállami szellemiség az egyetlen alternatívája. Legértékesebb szavazóikat is csak így tarthatják meg. A Gellért Szálló jeges csöndjében minden idegemmel éreztem, miként fordulnak el ettől a párttól régi barátai. Hogyan felejthették el próbált szabad demokraták, hogy számos olyan konfliktus adódik, melyben Horn Gyulával szemközt kisebbségben maradni: becsület és dicsőség dolga? Különösképpen így van ez a Tocsik-ügy óta, mert ennek folyományaképpen képzelheti a miniszterelnök, hogy a két kormányzó párt és ezek vezetői erkölcsileg azonos szintre kerültek. Noha a szabad demokratáknak ehhez még mindig sokat kellene fejlődniük, Horn úgy véli, egynemű közegben mozog, tehát vállára veheti a koalíciós kormányzás teljes terhét. Alig ütközik ellenállásba. Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben, amiért a szabad demokraták egyetlen testülete sem ítélte el a miniszterelnök romaellenes választási tűzoltó-mutatványát, melynek során olajat locsogott a felizzó parázsra. Vatikáni csínytevésére felmordult ugyan a parlamenti frakció, de roppantul ügyelt arra, hogy minél kevesebben hallják meg. Amikor pedig Horn, úgy is mint Róbert bácsi, ingyenjegyeket osztogatott más zsebéből az élemedetteknek (nekem is, köszönöm szépen), a koalíciós partner hangfogósan hümmögött, hiszen ha már a főnöké a teljes haszon, legalább ne beosztottja fizesse a költségeket. És most itt ez a Bős-Pilismarót: néhány szabad demokrata már előre bólogat, mások hallgatnak vagy elhallgatnak, megint mások ellenvéleménnyel hozakodnak elő, majd kétségbe esnek.
Tudom, hogy egy párt csak akkor számíthat jó választási eredményre, ha meg tudja mutatni, hogy kész a kormányzásra, érdemes rá szavazni. És mégis azt tanácsolnám, kéretlenül, a szabad demokrata vezetőknek, hogy miközben lelkük kormányzásra készül, a fenekük ne tartsa olyan fontosnak a kényelmes ülést. Valósítsuk meg a lélek és a fenék összhangját: vagyis legyünk teljes emberek! Semmilyen taktikai előny nem indokolja, hogy tartósan összevesszünk a lelkiismeretünkkel. A döntéshozóknak tudniuk kell, hogy erre nem is mindenki hajlandó vagy képes. Egyébiránt a feladatok minden időben megtalálják a maguk hőseit. Erre én a forradalom leverése után jöttem rá, amikor a hóhérokat humanista polgárok azzal mentegették, hogy kényszer hatása alatt cselekszenek. Arra gondoltam akkor, hogy a feladatot valakinek el kell végeznie, de aki történetesen elvégzi, az eggyé válik vele. Így van ez vértelenebb időkben is. A vízlépcsőépítés például olyan magasztos ügy, mely kifejezetten és kizárólag Horn-féle héroszokat kíván.
