Hétfőn a kenyeresek jönnek. Jól nevelt és büszke népcsoport: talpig úriemberek. Biccent mind, mielőtt belevág, vagy felnéz az ablakra legalább, ismerősen konstatál. Nincs rögtönzés, válogatás, korunk célirányos hőse ő. Tervszerű dolgozó, erősen motivált, sikerorientált: az éhség nem ismer kilengést, vicceket. Nem kell a cucc, szakadt trikó, törött játék, csak a hétvégi maradék - ha nincs pékáru, akkor almacsutka, jobb csirkecsont vagy krumplihéj. Tiszták ahhoz képest, méltóság van bennük, csak tíz méterrel arrébb buknak szégyenlős mohósággal rá. Bottal dolgoznak, más poggyászuk nincsen, hiszen az eredményt rögtön elnyelik. Józanok és szótlanok, békés, magányos farkasok, csontsovány arcukban megtört hiúzszemek. A szakma krémje, nem vitás: osztályrészük részvét és tisztelet.
A kedd a teljesen hülyéké. Én nem tudom, egy fél éve lakom csak itt, de valahogy két hét alatt kifigyeltem, hogy a környéken aznap ürítenek, pedig nem vagyok túl okos. De ezeknek, pedig ebből élnek, azóta is támad a csapatuk: soha máskor, kizárólag a keddeken. Ordítva csevegnek, mikor közelednek. Önbizalmuk, ahogy a fedelet nyitják, az égig ér, jé, megint nincs benne semmi sem, de azért végignézik az utcában az összeset. Ezeket megingatni tényleg nem lehet, egy fárasztó nap végén, bizton állíthatom, mind elégedett. Nem maradt ki egy sem, át lett megint nézve az egész tök üres kerület. Lehet menni holnap tovább a kukások útvonalán. A fajtáját az eszetlennek régről ismerem: ez óbégat a panelek tövében hétvégi reggelen, bőg, mint az ószeres, hogy naccságák így meg úgy, ócska ruha, egyebek. Ha meg repül egy-egy szoknya, hogy hallgasson végre el, magához próbálja nagy fitymálással, de tényleg mintha szívességet tenne, majd sértetten dobja el. Van már rajta három tarka úgyis, dobálgasson kifakultat másnak az ilyen szemtelen. Illesse őket tömény gúny, megvetés, ne legyen kegyelem.
Az üveges csendben dolgozik, nincs beszédes kedve, részeg vagy másnapos. Sánta kutyát vonszol spárgán, gyorsan végez nálunk, zacskóból bort iszik, pihen kicsikét egy kövön a társasház előtt. A babakocsit toló papíros rokona, szintén szakosodott specialista, csak a MÉH helyett a boltba tart. Szebb napokat látott, épp szétmálló egzisztencia, folyamatban levő emberanyag, de még összetartja a nagykabát. Megítélésével óvatosan bánjunk: hogy sorstársunk lesz egyszer, nem kizárt. Szerda a napjuk valamiért, amikor már készül, melegít a valódi sáskahad.
A hét második felét abszolút uralják. Óránkénti váltásokban jönnek, mint a dúvadak. Vegyes profilú, kósza népség, Miskolcon az ilyet a Gyárnál is lenézték, az Avason pedig azonnal leverték, csavargónak hívták, ami ott halálos fenyegetés, tömören. A szakmai önérzettől teljesen mentesek, kímélet nélküli, rosszarcú emberek. Nem vacakol sokat, nem töprengő alkat, nem ér rá, viszi a lendület. Páros lábbal dobbant, ugrik egy fejest, s már kotorja is, mint a kóbor macska, kifelé a szemetet. Ahogy megfigyeltem, igénytelen állat, belenyomna mindent a ménkű nagy batyuba. Ami meg mégse fér, messzire hajítja, vigye a szél szerteszét. Néz, méreget, forgat és tapogat: óraszíj vagy koton, neki egyre megy. Elrontott csekkeket, tampont vizsgál gonddal, az összegyűrt kéziratba hosszan beleolvas, az életemben turkál a mocsadék. Távozáskor mellékesen a garázsok ajtaját, tart-e a zár, sorra megteszteli, kopogni kell neki, hogy itt vagyok. Rothadó, büdös táj, amit ez hátrahagy, katasztrófa sújtotta övezet. Mehet a lakosság helyreállítani, a menthetőt menteni, a nagyját összeszedni legalább. Ha megkérdezné bárki, azt tudnám mondani, állandó jelenlétét az ablakom alatt: nehezményezem. Fogadja telt ház este a menhelyen.
Közben a magyar nép baktat Európába, a sor elején elnyűtt lakkcipőben Horn Gyula halad. Fokozná a tempót, de gyakran kifullad, megáll ilyenkor, s hogy levegőhöz jusson, szociális szemmel keletre visszanéz. Érzékenységében ordít egy jó nagyot, mi a fasz van hátul, tartsák az iramot, zárkózzon a vége fel! Debrecen a hangtól kissé összerezzen, de jobban igyekezni a boly után sajnos képtelen. Megvolna a szándék, de laza a fegyelem: például a mi kukánkból egy főnek a lába a nap minden szakában fölfelé kiáll, nem tudja így vinni a rajta levő testet pillanatnyilag semmiképp.
