Reggel hétkor keltem, mintha valami pre-újhullámos csehszlovák filmben statisztálnék, mentem a fürdőszobába, nagy odaszánással öblögettem harminc másodpercig valami vörös löttyel, aztán félfordulattal a mosdóba köptem, és vártam, hogy megint szétmarja a nyelvem alatt azt a finom kis bőrhártyát, amit anatómiai ismeretek hiányában képtelen vagyok megnevezni, de semmi, lehet, hogy már megszoktam, lehet rámenni extra friss géllel a csontra. Félhomály volt, hiába erőlködött a tükör fölé csavart huszonötös, csak langyos árnyékokat volt képes vetíteni a végrefiú-kék csempére.
A fürdőszoba előtt már kezdetét veszi az ijesztő tér, két birodalmi méretű üres szoba, négyméteres belmagassággal, vezetékcsonkokkal a mocskos plafonon. Csak a galéria lakható, a többit apránként próbáljuk majd elfoglalni, egyelőre egy falra szögezett kendő és Vaczog László portréja dacol a semmivel, meg az ablak elé applikált, egyszer használatos sebészeti konyharuha, ami a körfolyosó szorgos lakóit hivatott megakadályozni abban, hogy leplezetlen bámulással múlassák az egyébként tényleg dögunalmas téli délutánokat.
Nekik se könnyű, de én ugye hétkor keltem - nem lehetek könyörületes. Egyszerű, könnyű reggelit készítek, az üres üveget a mosogató alá teszem, és elköszönök. Félálomból jövő mormogás a válasz, aztán Iim mégis felül valamelyest, hogy jelezze: ébren van, de egy másodpercen belül megint alszik, amint kiteszem a lábam, ez a nagyszender, már ismerem, délben fog ébredni, arcán a párna nyomával.
Egészséges, január végi szmog, akkora vírusokkal a levegőben, hogy teniszütővel kell utat vágni közöttük a metrólejáratig. Nyolcra a Nyugatinál vagyok, ahol egy kerek fejű ember 165 forintért adja hordóból az Unicumot a korán kelőknek, háttérben a megzavarodott telefonkártya-gyűjtők kórusával. Idill. Az életfogytig tartó garanciával hirdetett bakancsom kettérepedt talpán keresztül lassan szivárog felfelé a hólé, valahol derékmagasságban találkozik az Unicummal, legalább torokgyulladást már nem kapok.
Aztán megjön, akire várok.
- Menjünk uralkodni, mondja.
- Menjünk, mondom én.
