Ez így nem mehet tovább - fordult hozzám jó emberem egy számára infernális hétfő reggelen, amikor a komolyabb döntések meg szoktak születni, úriember nem néz ki így. A tükör előtt bólogatott, látszott, hogy nem viccel, elszánt volt nagyon. Na, gondoltam, ez se iszik vagy két napig, s ezt a magam részéről csak helyeselhetem. Azt hittem hirtelen, nagyobb a baj. Kerüljön bármibe, folytatta azonban fenyegető éllel, megcsináltatom a fogamat. Ez már új volt, fel is néztem gyorsan, tényleg csúnya, állapítottam meg, nem hiába van metszőfog az arcba kitalálva, kell az oda, igaza van, kétségtelen. Ráhagytam hát gyorsan, a doktornál kezdj, javasoltam, amíg tart a lendület: vetesd le még máma a méretet, nem riad el mosolyodtól legalább a kuncsaft, meg egyébként is, szép leszel. Így lett, de hazudna, ha azt mondaná, nem bánta meg: onnantól csak a baj volt avval az új foggal, leszálló ágba fordult újra a válás óta meredeken felívelő élete.
Az még csak hagyján, hogy huszonnyolcezerért elkezdett kijárni a keményebb húsoknál, nagy dolog. Mi ez ahhoz képest, amikor mindenért rászólt egy nő, folyton beszélt, az üzlet is érdekelte, kúrás közben kérdezte mobilon, ebédre mit evett: kitette gyorsan a tányér szélire, oszt dzsavesz, rakta tovább befelé a tápot, őrölte vígan a többivel. Igen, de egy békés vasárnapon belecsúszott a mama főztjébe, s két mélytányér kolbászos paprikást kellett egy szelet kenyérrel, valamint vasakarattal kihánynia, mert finom volt nagyon. Megszoktam már, indokolt az anyjának, ha a bolt nem is megy, ehhez az egyhez, a fogamhoz, punktum, ragaszkodom. Különben is, magyarázta türelemmel, úriember nem néz ki így. Egy darab idő múlva mégis meghasonlott, agyára ment a rakosgatás - hogy lényegében összeforrt a foggal, a körül forgott az élete. Mintha műfogsorom lenne, bazd meg, harminckét évesen, fortyogott előttem, s elunván a témát, pillanatragasztóval ragasztotta be. Letapogatta, hogy tart-e, a nyelvével, aminek következtében késsel kellett ugyan róla a nyelvet levágnia, de stabilnak tűnt teljesen. Mígnem smárolásnál átesett egy jó seggű konduktor szájába, két hónapja a Lublinban szedte fel. Először itt gondolt rá, hogy feladja a harcot, megérintette a vereség szele: komoly kapcsolat volt, egy új fázis határán, bizonyíték kellett már a lánynak, nem ígéret - most megkapta egy fog formájában, bele a képibe.
Megtörtnek látszott, de felállt hősiesen mégis: kiköpette vele a tenyerébe, ez volt az utolsó, amit még kérhetett. Rájött, hogy voltaképp sohasem szerette, finnyás volt, kényeske, és főzni sem tudott. Ráadásul olyanról, hogy kurva, már elég sokat hallott, de olyan, hogy konduktor, nincsen is. Zsebre vágta, bement egy trafikba, s berakott a lyukba egy szivart. Onnantól fogva állandóan szívta, csak üzletkötésekkor cserélte ki fogra, ott kell a külső, ugyebár. Árnyékolástechnika volt a fő profilja, azon belül szúnyoghálóra, azon belül pedig az élet élvezetére szakosodott - a fogas szúnyogos, így hívta már akkor kuplerájok-, bárok-, játéktermekszerte a fél megye.
A következő felvonás a Loki-mecscsen zajlott, előtte beszélt le hét ablakot, épp odaért kezdésre, s beköpte a biztonsági sávba ittas állapotban véletlenül. Vicsorogva mutogatta egy kutyás kommandósnak a hiányt a fogsorban, hogy nézek ki, testvér, vizsgáld már meg, kérlek, legyél jó, de az csak annyit szólt, mikor kivezette, itt így is a szebbek közé tartozol. Bepöccent, s olyan lett, mint egy Bruce Willisbe oltott keljfeljancsi teljesen. Túró Rudit osztogatott a tejipar reklámcélból odakint. Addig-addig helyezkedett, míg került egy kartonnal a hónaljba, s e jól sikerült álcázással a stadionba visszatérhetett. A B közép irányába támadott, de az történt, hogy a biztonsági sávban a doboz sajnos kiszakadt; túrt a szotyihéjban, mint a villám, s mire az árut összeszedte, meglett, amit keresett. Örömében visszatette, de újra hibázott, mert egy helyzetnél - már a kerítésen - akkorát ordított, hogy berepült a kapuhoz. Szaladt a szöglethez, megkérte Böőr Zolit, legyen olyan szíves, dobja neki vissza mindenképp. Intertotómeccs volt, 6-0-ra vezettek, Zolika így ráért, feltépte rudiját, amit jóságáért már hozomra megkapott, pedig az üzletben, tanította ezerszer, nincs olyan, hogy bizalom. Beadta a labdát, elfogyasztotta, s odakocogván leguggolt az ötösön. Szarni kell, vagy mi van, kiabáltak vidáman a jókedvű debreceniek, tán meghajtott, érdeklődtek többen, kell papír? - roppantul élvezték, hogy kedvencük a mérkőzés hevében befal egy rudit. Rafkós, csibész, nagy figura, még Sándor Tamás is lehet. Fogatlan barátom viszont berágott, nem jósolt neki nagy karriert, mivel nem találta meg - sértődöttnek látszott, hogy a vezetés dacára sem időzött miatta lesen percekig. Magának kellett így lefújáskor négykézláb a tizenhatos területét felszántania, de meglett, ki tudja, hányadszor, meglett a kitartás, az emberi méltóság letört koronás, mégis ép címere.
Nyolc sört kért ki kettőjüknek lányos örömében, így nem meglepő, hogy záráskor felmerült, csak át kéne egy-egy utolsóra a Sziklába menniük. Nehezen haladtak, de ráértek, inkább az volt a baj, hogy útközben egy remek viccen annyira nevetett, hogy beleköpte egy bokorba emberi mivolta szimbólumát. Alkonyodott, bőszen bogarásztak, mint akikre ez a sors méretett. Beesteledvén lábra állt, aztán a dühtől remegve meggyújtott egy húszcentis szivart. Bánatában azon az éjszakán egy új fog árát itta el áfával, de mégsem hátrált, a reggel ott találta újra a helyszínen. Kitartását siker koronázta, úgy örült, hogy nem várt, sárosan betette, de hánynia kellett, mert a Zákány utca forgott, égett a pokol. Eszénél volt már a rosszullét dacára, kivette, amit betett, majd kitett egy méretes rókát az aszfaltra, de úgy elgyengült tőle, hogy le kellett a járdára ülnie. Ekkor vette észre, másfél órás reggeli programját egy komplett középiskolai kollégium nézte az ablakból végig, igen élvezve a produkciót. Faszomat sasoltok, intett fel gyöngyöző homlokkal, amikor már úgy érezte, megmarad, úriembert láttok, falusi bunyevácok, megvan a fog. Fel is mutatta bizonyítékképpen, de ezt már tényleg hagyni kellett volna, két okból is. Egyrészt a diákok fent az emeleten megtalált fogából az égvilágon semmit sem láttak, másrészt azt a mutató- és hüvelykujjal nagy ívben egy kanálisba lőtte be.
És ekkor feladta ez a vállalkozó. Szomorú lett, meditatív, mint aki sok Krasznahorkait olvasott; tőle innentől megehette volna már a szúnyog egész Debrecent. Később egy Tar Sándor-hősre hasonlított inkább, pedig róla se hallott még, honnan is - a szúnyoghálóbizniszben nem kritérium. Néz csak maga elé, ha a reggel itt találja nálam, s azt mondja, hogy nem érdemes foglalkozni semmivel. Ülni kell csak, inni meg pihenni, foggal vagy anélkül, mindegy teljesen, mert aki itt próbálkozik, úgyis elbukik. Láthatom, hogy megpróbálta, erőn felül, mint az önmagukra büszke, talpig úriemberek, oszt mi lett az eredmény: ráment a fog mégis, elveszett. Megértéssel hallgatom ilyenkor, s a vállát veregetve a Fidesszel vigasztalom.
