Keresztury Tibor: Zártkörű fogadás

publikálva
2002/11. (03. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Azt nem mondaná, hogy a dolog nagy élvezetet okozott. Nem, sőt azt sem mondja, hogy lett volna benne bármifajta élvezet. Egyenesen azt állítja, semmi nem volt benne, ami élvezetnek lenne mondható. Pusztán csak mert nincs rá jobb szó, ekképp kényszerhelyzetben van nyelvileg, meg mert így volt, azért mondja, hogy elélvezett. Nyomatékkal hozzátéve, mindez a kielégüléstől, de akár még a megkönnyebbüléstől is annyira távol esett, hogy az élvez ige esetében csak abban az értelemben alkalmazható bármilyen formában, amennyiben megengedjük, hogy bizonyos esetekben a halál is élvezetes, jó lehet, mivelhogy az ürge fellélegzik: nem kell csinálni tovább. Jelen szituáció azonban annyival rosszabb volt, mint a halál, hogy itten az úgynevezett elélvezés nem oldott meg semmit egyáltalán. Nem, sőt azt kell mondja: nem hogy megoldotta volna, éppenséggel prolongálta a megdermedt helyzetet, az este kimenetelében semminemű pozitívumot nem hozott - csak a folt látszott, nem a kibontakozás. De hát megvolt, mit csináljunk: el kellett engednem a farkamat. Beláttam, jobb lesz így - ha nekem nem is, mert hát nekem ugyebár már mindegy, de maguknak feltétlenül, mert különben napestig nézhetik a jelenetet, ahogy fekszik ott a csávó, kézben a farkával, és nem történik semmi egyáltalán. Hogy lesz akkor abból szórakozás? Inkább gyorsan magához térítem a hősömet.

Azt nem mondaná, hogy a dolog nagy élvezetet okozott. Nem, sőt azt sem mondja, hogy lett volna benne bármifajta élvezet. Egyenesen azt állítja, semmi nem volt benne, ami élvezetnek lenne mondható. Pusztán csak mert nincs rá jobb szó, ekképp kényszerhelyzetben van nyelvileg, meg mert így volt, azért mondja, hogy elélvezett. Nyomatékkal hozzátéve, mindez a kielégüléstől, de akár még a megkönnyebbüléstől is annyira távol esett, hogy az élvez ige esetében csak abban az értelemben alkalmazható bármilyen formában, amennyiben megengedjük, hogy bizonyos esetekben a halál is élvezetes, jó lehet, mivelhogy az ürge fellélegzik: nem kell csinálni tovább. Jelen szituáció azonban annyival rosszabb volt, mint a halál, hogy itten az úgynevezett elélvezés nem oldott meg semmit egyáltalán. Nem, sőt azt kell mondja: nem hogy megoldotta volna, éppenséggel prolongálta a megdermedt helyzetet, az este kimenetelében semminemű pozitívumot nem hozott - csak a folt látszott, nem a kibontakozás. De hát megvolt, mit csináljunk: el kellett engednem a farkamat. Beláttam, jobb lesz így - ha nekem nem is, mert hát nekem ugyebár már mindegy, de maguknak feltétlenül, mert különben napestig nézhetik a jelenetet, ahogy fekszik ott a csávó, kézben a farkával, és nem történik semmi egyáltalán. Hogy lesz akkor abból szórakozás? Inkább gyorsan magához térítem a hősömet.

Nekünk legyen mondva, ahogy magához tér, nekünk legyen mondva ez a fordulat. A fordulat lényege ugyanis, ami itt a történetben bekövetkezik, abban áll, hogy maximális bánatunkra nem történik semmi, ami a legkisebb mértékben is felpörgetné az eseményeket. A hős fekszik, mint egy rakás szerencsétlenség, kinyúlva, változatlanul, s fogalma sincs, mennyi időt töltött odaát. Nem sejtheti, meg nem ítélheti, egy órája vagy esetleg három perce történt, amikor a csönd a Jó estét, Magyarország! végén akkora, majdhogynem végzetes erővel rászakadt, előhíván azt a jeges rémületet keltő, csöndről szóló mondatot, amit - amíg magánál volt - ki tudja, hányszor elismételgetett. Hej, gondolta, te, te minek hínak: Németh Lajos! Te vagy az oka, hogy efféle kalandokba keveredek, hogy már magamról sem tudok. Rosszul sült el a prognózisod: te tetted ezt, hogy itt vagyok a halálomon, s rögvest megpusztulok. Tudta persze, dehogy ő a bűnös: a bajt magának kereste, amikor a nagy hirtelen beállt, kriptamélyi csöndbe kéjjel belehelyezkedett. Kéjjel - ismétlem meg, most utólag az ujjam vádlón fölemelve -, hisz amint a mellékelt ábra is mutatta, hősünk esetében ezek szerint a kéj a szenvedésben őshonos: ájulásának tartalma szexuális természetű élménnyel rokon. Lehet, hogy az infernális rosszullétben rendszeresen nőt keres? A halál is ilyen lesz? Erotikus? Ki mondja meg?

Hát, én nem, az biztos, mivel én ott tartok, hogy hősöm odakintről hangokat kezd hallani. Bemondásra elhihetik, számára ez legalább akkora öröm, mint maguknak - végre történik valami. Annyi különbséggel, hogy míg ez maguknak az unalom végének ígéretét hozza, addig neki a túléléssel azonos: azt jelenti, évszázadnak tűnő áramszünet után újra kezd a világ rajta kívül eső hányadából érzékelni valamit. Valamit - s ez a valami lehet neki bármi gyakorlatilag, csak ne ezt az őrjítő, mély éjszakai csöndet kelljen hallgatnia. Valamit, ami arról hoz hírt, hogy rajta kívül is vannak - vannak valakik, akik talán éppúgy a zongorát cipelik. Akiknek kiszólhat, hogy hívják ki a mentőt, ha úgy alakul. Mozdított a fejtartáson, látott is már, konstatálta, mert a függöny résén át szemébe tűnt a kinti lámpafény a lombon, mohón fülelt, várta, hogy a hangok közeledjenek. Izgalmában megfontoltan, takarékos üzemmódban apró, óvatos mozdulatokkal kísérletezett, de a test még nem engedelmeskedett: nyolcvan kiló tömör görcs volt a manus, kiterítve a ravatalon, de a füle működött. Társak - suttogta a lombnak és a lámpafénynek -, megmentőim, gyertek csak, gyertek közelebb! Hozzatok örömhírt, üzenetet: mondjátok, hogy ennek az éjszakának egyszer biztosan, száz százalékra vége lesz. Segítsetek elhinni azt, hogy lesz ezen a pamlagon feltámadás - a történet még nem ér véget, folytatódni fog.

De, fájdalom, nem hírnök jött: a Küküllő utcában két összefüggő bazdmeg közeledett. Egy tenor és egy basszus, de olyan bravúros ütemű, kidolgozott ritmikájú, káprázatos összhangzatban, mintha a Kodály Kórus karmestere vezényelt volna nekik. Persze, gondolta, most zár a Lugas, s elrévedve viszszagondolt a - meglehet - sohasem volt ősidőkre, amikor még ő is a leventék, a nehezen mozdulók közt lehetett. A záróra mint tragikus végkifejlet, melyről a naivát játszó szereplők egyike sem vesz tudomást, s mikéntha azon múlna az élete, egymást felüllicitáló rendelésbe fog. Míg az emlékekben eddig eljutott, az ablaka alá ért a két teljesen berúgott bazdmegtulajdonos, ott letáborozott, s amennyire a főtétellé vált, permanens refrének rövid, elkent összekötő szavaiból ki tudhatta venni, bizonyos Zsuzsán egyezkedett. Zsuzsán, akit örömünkre szintén szereplőként üdvözölhetünk, lévén hogy a diskurzusba, melyet társalgásnak, összefüggő értelemmel bíró emberi beszédnek csak a legnagyobb jóindulattal nevezhetünk, hamarosan egy női hang is beavatkozott. Kifejezvén abbéli szándékát, mely szerint a beígért aktushoz a maga részéről negatív módon viszonyul, kerek perec megvallván azt, ami addig ezek szerint föl sem merült senkiben: hogy számára valamiért nem is olyan kecsegtető, minden egyéb perspektívát felülmúló, vonzónál is vonzóbb életpálya, sorsmodell, hogy közelesen, s attól kezdve aztán mindig, amikor csak kedve van rá, leszophatja valamelyiket. Zsuzsanna a jelek szerint nem kívánt ténykedni - sem hamarost, sem egyáltalán - orálisan, de pechje volt, mert nem kérdezte senki, ilyenformán teljességgel súlytalan volt, hogy ő mit akar. Megjegyzése ennélfogva nem lett a diskurzus alakító, egyenrangú részese, a Küküllő utca sötétjébe kiáltott szó maradt - olyan volt, mint egy parlamenti ellenzéki vélemény. A szebb jövőt akaró tevőleges hozzáállás hiányzott nála is: destruktív volt, a közös cselekvéshez hiányzott az akarat. Elsipított ellenvéleménye nem hogy elgondolkoztatta volna: meg sem akasztotta a kettő közül épp hangosabban bazdmegelő szónokot, akinek a nyomatékos ígéretek egész sorát tartalmazó beszédébe a másik hang folyamatos túrázása párhuzamos kontrabasszként folyt bele. Ha ez hang elmondta, hogy mi fog a Zsuzsával általa történni perceken belül, a másik hang abban a szúrásban emelte a tétet, s a kollégát túlordítva világossá tette, miért lesz az sokkal jobb Zsuzsának, ha a plénum a munkára az ő személyi javaslatát, ő magát fogadja el. Ha emez vázolt fel egy mégoly hatékonynak tetsző, a várható fejlemények minden részletére kiterjedő cselekvési programot, amaz rögvest beleugatott, s a nemi aktus kivitelezését illetően alternatívát adott. Végül a két szólamregiszter annyira összekeveredett, hogy ha a Küküllő utcában Lacannal, Derridával, Lyotard-ral, Paul de Mannal, Ricoeurrel az élen a komplett nemzetközi irodalomtudomány felvonul, s riasztja mobilon a százéves Gadamert, akkor sem tudta volna megállapítani, ki beszél.

publikálva
2002/11. (03. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk