Egotrip

A mai világban annak is nehéz hit nélkül élnie, akinek a láncain kívül is van vesztenivalója. Aki saját, bár hitellel terhelt lakással rendelkezik, és akinek van (még) munkajövedelme vagy tűrhető nyugdíja, esetleg némi pénzügyi megtakarítása is. Amikor újabb és újabb hírek rendítik meg abbéli bizalmát, hogy megmarad a létbiztonságot nyújtó vagyona, különös jelentőséggel bír, hogy talál-e hitelesnek tekintett személyeket, intézményeket.

Sajtóhibák táján kapirgáltunk a múltkor, a szövegkörnyezetszennyezés - azaz a filológiából ismert szövegromlás - egyszerre tanulságos és mulatságos példáit vettük szemügyre. Utoljára egy Shakespeare-t, Aranyt és Márait csokorba kötő szöveggubancot oldozgattunk.

Hosszú éveken át, havonta százmilliárd forint nagyságrendben öntik ránk nagyvonalú uniós polgártársaink a pénzüket, hogy abból fejleszszük a hont. Kézenfekvő lenne, hogy a mezőgazdasági nagyvállalkozók támogatása, a McDonalds fejlesztése, a diákhiányban amúgy hamarosan bezárandó iskolák tatarozása után megmaradt néhány tízmilliárdot a szegények kapják.

Nem csodálkozom, hogy a zavarodottságon, amit a Lantos Intézet első rendezvénye utáni botrány okozott, inkább kínos hallgatással próbálta magát gyorsan túltenni mindenki. Mint ismeretes, a Demokrácia és emberi jogok című eseményre egy olyan egyiptomi politikus is meghívót kapott, aki a konferencia szünetében a Washington Times jelen lévő tudósítójának lazán gyermekmesének nevezte a holokausztot, Anna Frank naplóját hamisítványnak, ráadásul a 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadást megpróbálta az amerikaiak, úgy általában a CIA és a "katonai-ipari komplexum", valamint az izraeli Moszad nyakába varrni.

Irodalmi szövegek tájékán kapirgálunk ezúttal. S hogy címünket is megmagyarázzuk: avval foglalkoznánk, hogy az irodalmi szövegek környezete (a szöveget előállító és életben tartó technikai apparátus: a kiadói szerkesztő, a kézirat-előkészítő, a nyomdai szedő és a korrektor, de a szöveg fogyasztói: a professzionátus és a laikus értelmező, azaz az irodalomtudós és az átlagolvasó is) miként szennyezi a szövegeket - vagy, szelídebben fogalmazva, miképp szemetel bele a szövegekbe. Tehát nem a szövegek okozta környezetszennyezésről lesz szó. (Bár egyesek szerint van ilyen, az úgynevezett szellemi környezetszennyezés - legalábbis kölcsönösen evvel vádolják egymást baloldaliak és jobboldaliak, "mutáns kommunisták és liberálisok" egyfelől, "nemzeti, keresztény elkötelezettségű magyar tudósok, politikusok és polgárok" másfelől - az előbbiek az utóbbiakat kevés, az utóbbiak az előbbieket viszont teljes joggal, állítja meggyőződéssel Hankó Ágnes a Magyar Demokrata 2002. szeptember 19-i számában.)

A kínai kormányfő budapesti látogatása után számos elemző próbálta megfejteni, vajon miért emlegette Orbán Viktor a két ország közötti szövetség alapjait megerősítő időszakként épp az elmúlt hatvan évet. Ha eltekintünk a Konfuciusz Intézet által két éve rendezett tudományos konferencia maradandó emlékétől ("A magyar-kínai kapcsolatok 60 éve"), a nagyvonalú kerekítéstől vagy a diplomatikus csúsztatástól, tulajdonképpen csak egy logikus magyarázat akad: a magyar miniszterelnök az 1951 óta többé-kevésbé eleven kínai-magyar futballkapcsolatokra utalt. A gondolat elsőre merésznek tűnhet, de egyrészt mostanában minden politikai utalásnak futballfelhangja van, másrészt a kínai-magyar közeledések az elmúlt évtizedekben valahogy mindig összefüggésben álltak a labdarúgással is.

"...ám ott kívül a magyarázat." (József Attila) Nemrég olvastam valami olyasmit, hogy a kínaiak és japánok alig ismerik a humort, mert náluk a mosoly és a nevetés úgymond csak a feszültség és zavar feloldására szolgál, nem is beszélve az iróniáról, amelyet ezek a keletiek még megérteni sem képesek, mert a "kommunikációjuk" annyira más. Ez az egzotikus ostobaság magyar földön legalább Jókai Mór akadémiai székfoglalójáig megy vissza ("Chinában kevés nyoma van a húmornak", A magyar néphúmorról, 1860), de talán nem kötelező elhinnünk, hogy van olyan kultúra, amelyből hiányozna az irónia és a humor, melyeknek közös vonása ugye az, hogy a helyzetek komolyságán, a kínos vagy fájdalmas dolgokon felül tudunk emelkedni, azaz könnyed és játékos módon tudjuk kezelni a problémákat.

Henry Bessemer angol feltaláló 1865-ben szabadalmaztatott egy új acélgyártási eljárást. A szabadalmat eladta, ám a vevők idővel perbe fogták, mert hiába alkalmazták a lehető legpontosabban a szabadalmi leírást, nem működött. Bessemer végül is kénytelen volt felépíteni a maga acélgyárát, amely hamarosan a világ egyik legnagyobb ilyen üzeme lett, és forradalmasította az acélipart. ' mégiscsak tudta, hogyan működik az eljárása, de egyszerűen képtelen volt szavakban megfogalmazni.

Aktivizmusában az Orbán-kormány hű maradt korábbi önmagához. Ha bérmunkában készülnek is a törvényjavaslatok, az irányvonalat bevallottan a miniszterelnök és szűk stábja jelöli ki, akik serényen munkálkodnak azon, hogy minden megváltozzon. Hisz' most már a rendszerváltás cél, míg az előző Orbán-rezsim ennél kevesebbre (bár kormányváltásnál többre) vállalkozott.

A már korábban belengetett hamburgeradó több metamorfózis után most só- és cukoradóként látszik újjászületni. Kormányunk - Cséfalvay Zoltán államtitkár megfogalmazásában - azzal a konzervatívnak hangzó érvvel vezeti fel ezt, hogy "ha bizonyos termékeknek kimutathatóan egészségkárosító hatásuk van, amelyek kórházi kezelést vonhatnak maguk után, és ezt a társadalom fizeti, az a terhek nem egyenlő megosztása. Nyilvánvaló, hogy aki ezeket a termékeket fogyasztja, annak a rizikót is vállalnia kell." Nos, vajon tényleg ez a - konzervatív és liberális értékrenddel összhangban lévő - érv mozgatja a chipsek és energiaitalok elleni kampányt?

Kálmán C. Györgynek,egyre jobb egészséget kívánva Emma néni öröksége Üdvözlet az olvasónak! Az élet nem általában szép, sőt általában nem szép, csak most és nekem az. Eddig ugyanis egyetemisták hallgatták és olvasták a fejtegetéseimet, most viszont lehetőséget kaptam, hogy szélesebb közönséget szórakoztassak el azzal, ami az eszembe jut. Az is tény persze, hogy néha túl gyorsan és túl sok dolog jut az eszembe, amit az életem is mutat. Gimnazista koromban görög-latin szakos tanárnak készültem, aztán angol-orosz, majd angol-általános nyelvészet szakon tanultam az ELTE-n. Végzés után újra kezdtem kínai szakon, Amerikában folytattam, aztán Japánba kerültem kutatóként, majd Ph.D diákként. Végül - szinte emberfeletti erőfeszítéssel - sikerült megtalálnom Japán legkisebb és legvidékibb egyetemét: itt tanítok már két évtizede.

A szabad mozgáshoz szokott állatok láthatóan nem örülnek, ha szűk ketrecbe zárják őket. Felváltva mutatják a levertség, az egykedvűség és a nyugtalanság jeleit. Ez aligha meglepő, hiszen olyasmire kényszerítik őket, ami a természetük ellen való, amire maguktól, állati kedvükben, vagyis ösztönösen sohasem vállalkoznának. Ahogyan mi, emberek sem. Nemcsak azért, mert mi is szeretjük szabadon használni a végtagjainkat, de mert társadalmi állatok lévén a magányt is nyomasztónak érezzük. Egy ketrecbe önként bevonuló, önmagát rabosító párducnál tehát, ha lehet, még furcsábbnak találnánk azt az embert, aki saját szabad elhatározásából egész életét egy szűk cella magányában tölti.

Kár a Földanyánkért hullatott bio(öko)szentimentalista könnyekért, állapítottuk meg a múltkor, ugyanis - ellentétben általános iskolai osztálytársam, a jeles környezetvédő Lányi András legújabb könyve címének a sugallatával - az ember nem fáj a Földnek. (S még ha fájna is, a Vörösmarty-vers, amelyből a cím vétetett, amúgy sem lát lehetőséget e fájdalom enyhítésére - refrénje szerint "nincsen remény, nincsen remény".)

10. nap Betegtárs megszólít: Nem voltál te a Ferencvárosban? Hát, voltam párszor. A pályaudvaron. A büfében. Sört ittál. Meg unicumot. Azt is. Én vagyok a büfés. Nem vagy te vasutas? Nem. Valamit írtál. Szoktam. Örülök, hogy találkoztunk. Meg hogy emlékszel rám. Pedig már három éve volt! Betegtárs beáll az étteremben a sorba. Ebéd lencsefőzelék és, talán, fasírt. De szeretnék restis lenni!