"...ám ott kívül a magyarázat."
(József Attila)
Nemrég olvastam valami olyasmit, hogy a kínaiak és japánok alig ismerik a humort, mert náluk a mosoly és a nevetés úgymond csak a feszültség és zavar feloldására szolgál, nem is beszélve az iróniáról, amelyet ezek a keletiek még megérteni sem képesek, mert a "kommunikációjuk" annyira más. Ez az egzotikus ostobaság magyar földön legalább Jókai Mór akadémiai székfoglalójáig megy vissza ("Chinában kevés nyoma van a húmornak", A magyar néphúmorról, 1860), de talán nem kötelező elhinnünk, hogy van olyan kultúra, amelyből hiányozna az irónia és a humor, melyeknek közös vonása ugye az, hogy a helyzetek komolyságán, a kínos vagy fájdalmas dolgokon felül tudunk emelkedni, azaz könnyed és játékos módon tudjuk kezelni a problémákat.
A nyelvi irónia a színlelő, azaz görögül az eirón játéka. Az eirón kijelent valamit, ami más, mint a valódi véleménye, feltételezi ugyanis, hogy a hallgatóság tudja, mit is gondolhat ő valójában. A hallgatóság szerencsés esetben felfogja, hogy a beszélőnek nem állt szándékában hazudni, viszont semmiképpen sem gondolhatta komolyan azt, amit mondott - tehát nyilván ironizált. Több irodalmi példáját ismerjük annak, amikor az eirón igen rosszul mérte fel a helyzetet (szegény Swiftet még bolondokházába is akarták csukatni a Szerény javaslat miatt). Az irónia kockázatát azért szokták vállalni, mert a közvetett és játékos beszédmód mindig elegánsabb és hatásosabb, mint egyenesen és görcsösen mondani a magunkét. Mára azonban Kelet-Európában az irónia veszélyes hazárdjáték lett, hiszen mind az eirónnak, mind a hallgatóságnak tudnia kellene, hogy mi az, amit a másik nem gondolhat. Ha például most azt közölném az olvasóval, hogy magam is elismerem a kereszténység nemzetmegtartó szerepét (sőt büszke is vagyok rá), akkor egy sor tényezőt kellene ismerni ahhoz, hogy eldöntsék: a nemzet új Alkotmányán ironizálok-e, vagy esetleg oktatásügyi államtitkár akarok lenni. Újra itt a pátosz, itt vannak a régi szittya szavak, amelyek egyszer már önmaguk paródiájává váltak. Nyelvünkben már talán nincsenek is "csak ironikus értelemben használható" kifejezések, bár persze meg lehet próbálni furcsa, ellentmondó vagy túlzó frázisokkal jelezni, hogy ironizálunk (vö. Antonius beszéde Shakespeare Vilmos Julius Caesarjában). Van azonban egy biztos módszer az irónia egyértelmű jelzésére: a point d'ironie, vagyis a kifelé fordított kérdőjel alkalmazása, amelyet Alcanter de Brahm francia költő vezetett be jó egy évszázada, hogy a fin de siécle francia (és majdan az ezredelő magyar) gyermekeinek ne legyenek kétségei: csak viccelt a bácsi.
A nyelvi iróniától eltérően nem az egyéni szándék, hanem a sors szeszélyének műve az ún. történelmi irónia, mondjuk például az, hogy az ősi Czebe család sarjának, a későbbi többszörös sztahanovista hegesztőnek és köszörűsnek, azaz Kalmár Pálnak (1900-1988) az előadásában vált ismertté a "Horthy Miklós katonája vagyok" c. induló, amelyre ma nemzeti őrseregünk oly szépen maséroz, de ő vitte sikerre Seress Rezső híres sanzonját is: "Szomorú vasárnap száz fehér virággal, / Vártalak, kedvesem, templomi imával."
A nyelvi és történelmi irónia egybeesését példázza Bertolt Brecht híres esete. Sokan idézgették az utóbbi években A megoldás című, 1953 nyarának "sajnálatos eseményeire" reagáló versét, amely természetesen csak három évvel Brecht halála után jelent meg nyomtatásban ("Nyugaton", a Die Weltben):
A június 17-iki fölkelés után
az Írószövetség főtitkára
a Sztálin-fasorban röplapokat osztatott szét,
melyek tudatták, hogy a nép
eljátszotta a kormányzat bizalmát,
és csak kétszeres munkával / hódíthatja vissza.
Nem volna ezúttal / egyszerűbb, ha a kormány
feloszlatná a népet, / és újat választana?
(Ford. Eörsi István, "Die Lösung", Suhrkamp, 1997, III: 404)
Mit tehet egy baloldali hitű írástudó a diktatúrában? Szinte semmit: vacog a foga, és fütyörészik. Egyidejűleg persze politikai hűségnyilatkozatokat is teszeget (például egy Walter Ulbrichthoz intézett levél formájában). Az irónia azonban ezzel nem ér véget: sokkal inkább itt kezdődik. Fennmaradt ugyanis Brechtnek egy szintén júniusban keletkezett feljegyzése, amelynek nem ismerjük a célját, nem tudunk olyan dokumentumról, amelynek mondjuk a fogalmazványa lehetett volna: "A június 17-i tüntetések megmutatták a berlini munkásság tekintélyes részének elégedetlenségét egy sor hibás gazdasági intézkedéssel szemben. Szervezett fasiszta elemek megkísérelték, hogy ezt az elégedetlenséget véres céljaikra használják fel. Berlin órákon át egy harmadik világháború küszöbén állt. Csak a szovjet csapatok gyors és biztos beavatkozásának köszönhető, hogy ezen kísérletek meghiúsultak. Látható volt, hogy a szovjet csapatok beavatkozása semmiképp sem a munkások tüntetése ellen irányult. Szemmel láthatólag és kizárólagosan azon kísérletek ellen irányult, amelyek egy új világégés előidézését célozták." (Saját fordításom, vö. Suhrkamp, 1997, VI: 610)
De ki is ez a Bertolt Brecht? Világhírű író, olykor krakéler, olykor karakán, olykor meghúzza magát, mindenesetre a Sztálin-díj első számú várományosa (meg is kapja egy évvel később), meglehetős svájci és osztrák folyósítású jogdíjakkal rendelkező osztrák állampolgár (1950 óta), aki békebeli, megkímélt állapotú DKW-ján jár, és persze hajlott kora ellenére (55 éves múlt) sem szűnik meg az irodalom testközelébe kerülni vágyó ifjú berlini hölgyek szívét tiprani. És úgy látszik, hogy ezt a gyanúsan puffogó, pártos frázisokkal megspékelt kis szöveget még csak nem is a hatalom félrevezetésére szánta. Ez lenne talán Brecht másik énje, vagy esetleg a mellényzsebéből olykor-olykor kikukucskáló daimónját akarta vele ravaszul félrevezetni: "Mit írsz, édes Bertolt fiam?" "Ach, nichts besonderes, Herr Daimon..." "Na, mutasd csak azért!" Komoly irodalomtudósok azt állítják, hogy talán "meggondolta magát". Én azonban kétlem, hogy racionális magyarázat lenne az, hogy a renitenskedő nép feloszlatásán már az 1930-as években ironizáló, a szavakkal mindig zsonglőri ügyességgel bánó Brecht stilárisan is az ulbrichti ideológiai platformra csúszott volna le. Számomra olyan ez a szöveg, mintha egy illúzióját vesztett, kétségbeesett baloldali írástudó önironikus stilisztikai ujjgyakorlata lenne: bármit írok én nektek, kedves elvtársaim, csak nevezzétek meg! Lehet persze, ez az utóbbi "magyarázat" még irracionálisabb és őrültebb, mint az előzőek.
Maradjunk tehát abban, hogy fogalmunk sincs, ki ez a Bertolt Brecht. Annyit tudhatunk, hogy egy ironikus meg egy abszurd művész elegye. Mélységes mély az irónia kútja: nevezzük csak nyugodtan feneketlennek.
