A már korábban belengetett hamburgeradó több metamorfózis után most só- és cukoradóként látszik újjászületni. Kormányunk - Cséfalvay Zoltán államtitkár megfogalmazásában - azzal a konzervatívnak hangzó érvvel vezeti fel ezt, hogy "ha bizonyos termékeknek kimutathatóan egészségkárosító hatásuk van, amelyek kórházi kezelést vonhatnak maguk után, és ezt a társadalom fizeti, az a terhek nem egyenlő megosztása. Nyilvánvaló, hogy aki ezeket a termékeket fogyasztja, annak a rizikót is vállalnia kell." Nos, vajon tényleg ez a - konzervatív és liberális értékrenddel összhangban lévő - érv mozgatja a chipsek és energiaitalok elleni kampányt?
Először is érdemes leszögezni, hogy az egészségtelen életmód következményeit elsősorban az egészségtelen életmódot folytató személy viseli. Sőt a természet olyan gonosz büntetéseket alkalmaz - például a tüdőrákot -, amihez hasonlót a legkegyetlenebb diktátorok sem tudnak kiagyalni. Miért lenne szükség további megtorlásra?
Való igaz, hogy az életmóddal kapcsolatos döntések befolyásolják a társadalombiztosítási kiadásokat. Ám a kérdés nem az, hogy kórházba kerül-e az egészségtelenül élő polgár, hanem az, hogy élete folyamán várhatóan vajon többet költ-e rá a társadalombiztosítás. Ez egyáltalán nem bizonyított. Sőt elég könnyű érveket találni ellene. Talán nem megyek túl messzire, ha azt feltételezem, hogy az egészségtelenül élő emberek hamarabb meghalnak, így a társadalom kevesebb nyugdíjat fizet nekik. Az egészségkárosító életmód miatti betegségek egy része - például a tüdőrák - gyors lefolyású, ezért kevesebb egészségügyi kiadással jár, mint sok más végzetes betegség. Nehezen bizonyítható tehát, hogy az egészségtelen életmód nagy költségekkel terhelné meg a társadalombiztosítási kasszát.
Ha azonban kilépünk a tb-költségeket vizslató, könyvelői szemléletből, világossá válik, hogy egy ember egészséges életmódja másokra is hatással van: legalább a családjára, de az egészségesebb emberek társadalmára épülő gazdaság is gyorsabban tud növekedni. Jó indokok vannak tehát arra, hogy az állam az egészséges életmódra ösztönözzön - ám ezt pozitív üzenetekre és közjószágokra épülő programokkal, nem pedig bunkósbottal kéne tennie.
Van olyan érv is az "egészségügyi termékdíj" bevezetése mellett, amely nem a társadalom iránti felelősségből indul ki. A józan ész mellett a viselkedési közgazdaságtan eredményei is bizonyítják, hogy az emberek döntési helyzetben gyakran nem megfelelően súlyozzák a közeli és a távoli jövőt. Azaz: bár szeretnénk egészségesen élni, ezt rövid távon mindig felülírja az édességek vagy chipsek iránti vágy. Ilyen esetekben indokolt lehet valamilyen szintű paternalizmus. A legenyhébb - sok konzervatív közgazdász számára is elfogadható - paternalizmust Thaler és Sunstein Nudge című könyvében libertárius paternalizmusnak nevezi. Ilyen eszköz például, ha az állam információkat közöl vagy valamilyen más - nem adójellegű - eszközzel módosítja a döntési problémát. Például előírhatja, hogy a chips zacskóján szerepeljen egy halálfej, egy kövér ember vagy egy halott kövér ember. Az állam akár azt is megkövetelheti, hogy a jeges teát ne a polcról kelljen levenni, hanem az eladótól kelljen elkérni. Nem túl baráti gesztus, de akár csökkentheti is az egészségtelen ételek fogyasztását.
A hamburger- (só-, cukor-, energiaital-) adó túlmegy ezen a konzervatív paternalizmuson, hiszen nem csak a döntésszerkezetet változtatja meg. Ez nem feltétlenül baj, azt azonban látni kell, hogy ez az érv nem éppen a kormány által hangoztatott egyéni felelősségből indul ki: azt feltételezi, hogy az emberek rosszabb döntést hoznak nassolásukról, mint a nagy testvér.
És mi a helyzet a hosszan előkészített zsíradó adózáselméleti tulajdonságaival? Milyen jó például a cigaretta és az alkohol - kivéve a természetesen a kórház elkerülését kifejezetten segítő otthon főzött pálinka - megadóztatása, amelyből minden évben sok milliárd forint bevétel folyik be! Miért ne rendelkezne ilyen pompás bevételnövelő tulajdonságokkal a hamburgeradó is?
Ahhoz, hogy az ilyen, egy-egy terméktípusra kivetett adó gazdasági szempontból hasznos legyen, két feltételnek kell teljesülnie. Először: az adott termék fogyasztása ne változzon meg túlságosan az adó hatására. Ha az ár 10 százalékos emelkedése hatására 50 százalékkal csökken a termékből fogyasztott mennyiség, akkor túl nagy adóbevétel-növekedés nem várható. Miközben ennek a szempontnak a benzin vagy a cigaretta megfelel, a jeges tea és a chips nem feltétlenül. Másodszor: minden adó begyűjtésének súlyos adminisztratív költsége van. Valamely termékre csak akkor éri meg különleges adót kivetni, ha a fogyasztása elég nagy részét teszi ki az emberek teljes fogyasztásának. Képzeljük el, milyen terheket jelent ebből a szempontból a chipsadó! Egyrészt nyilván sok kulcsot kell meghatározni, hiszen nem adózhat ugyanazzal a kulccsal a kóla, az energiaital, a ropi és chips. Vagy a light kóla! Vagy az almafröccs! A barna cukor! Mindezt a termelőknek, a boltoknak és az adóhatóságnak is nyilván kell tartania. És ez csak a kezdet. Be kell lőni az adózási körbe vonandó ételek pontos só- és cukortartalmát. Lehet, hogy ropizárjegyet kell bevezetni az adócsalók kiszűrésére. Próbavásárlások tömegével kell megvizsgálni az adó befizetésének szabályozását.
Szinte biztos, hogy mindennek a költségei meghaladják az adóból származó bevételeket. E költségek nagy része persze nem a kormányt terheli, hanem a gazdasági élet szereplőit, így elképzelhető, hogy az adóbevétel nagyobb lesz, mint amennyivel az állam költségei nőnek - vagyis rövid távon javul a költségvetés egyensúlya. Csakhogy a kormány egyértelműen hasznos intézkedéseinek egyike éppen az adminisztratív terhek csökkentése, a kisadók eltörlése volt. Ez az intézkedés pontosan ellentétes ezzel a stratégiai céllal. És végül, de nem utolsósorban: mi a helyzet az adó igazságosságával? Általában igaz, hogy a szegények jövedelmük nagyobb részét költik ilyen egészségtelen ételekre, így őket minden bizonnyal jobban terheli majd ez az adó. Aligha van tehát a társadalmi igazságosságnak olyan értelmezése, amivel az ilyen új adók megjelenését össze lehetne egyeztetni.
A chipsadó nem önmagában fontos, hanem azért, mert jellemző a kormány gazdaságpolitikájára. Bevezetésének nem sok köze van az egyéni felelősséghez vagy a jó adórendszerhez - vagyis a kormány kinyilvánított stratégiájához. Annál inkább a paternalizmushoz és a rövid távú, viszonylag jól kommunikálható pénzszerzéshez meg az adóterheknek a szegényekre hárításához.
