Egotrip

"Sokból a semmi is kevés. Töröm magam, mint egy nyelvet"

Egy fordításomat odaadtam nagy tapasztalatú szerkesztő barátomnak. Elolvasta, okos javításokat javasolt, de köztük egy olyat is, amin meglepődtem. A szövegemben valaki azt mondja: "Kérem, jöjjenek azonnal," mire a másik így felel: "Jövünk." Barátom ezt így kommentálta: "A Jövünk válasz helyett én azt írnám: Megyünk (de ez ómódi bakafántoskodás).

Svetozar kénytelen volt tudomásul venni, hogy egyszer s mindenkorra visszatért az albán tökmagárus, aki, mintha mi sem történt volna, kacsázó léptekkel kibattyogott a sarokra, és kiskocsijáról kirakta a kempingasztalra a napraforgós zacskókat, a pörkölt mogyorót, a tökmagot. Pontosan az ő kocsija mellé telepedett le. Naná, hogy a legforgalmasabb ponton, hiszen a közelben két nagy szupermarket, egy improvizált piac meg néhány kiskocsma található. Svetozar nem volt rest, odaállított az albán elé, és ráparancsolt, azonnal takarodjon onnan, mert ez az ő helye. Az albán azonban pimaszul a szemébe vágta: jogosan tért vissza, hiszen negyven évvel ezelőtt, még Tito idejében az apja is itt árulta a tökmagot, ő meg csak kényszerből, ideiglenesen hagyta el a családi örökséget.

Nulla óra húsz volt, mikorra a végbélműtét az agyában lefutott. Nyertem vele, örvendezett, egy fél órát legalább, ennyivel is beljebb vagyok, s ha hozzáveszem az előtte lepergetett első alkalmat is a pszichiátrián, akkor be kell lássam, egészen jól haladok. Pánikra semmi ok. Az idő telik, életben vagyok. Mindazonáltal tudván tudta, végzetes botorság, laikus megoldás lenne önmagát az éjszakának épp ezen a pontján elbíznia. László atya éppen végzett, és ilyenkor be szokott állni egy nagyon húzós, fölöttébb veszélyes exlex állapot, amikor rövid időn belül több adó is elsötétül, olvasni már nincs kedv, s főként nincs erő, és nem jönnek a történetek sem olyan gördülékenyen. Ebben az órában fordul igazán élesbe a Küküllő utcai figyelemelterelő hadművelet, hisz ha nem vigyáz az ürge, ha a megfeszített, hősi koncentrációban egyetlen percet is kihagy, ha ellazul és nem uralja továbbra is vasmarokkal, mint egy Bismarck, az eseményeket, hanem átengedi önmagát az elsötétült képernyőnek, a plafonnak, a rézsút látható utcai lámpának vagy a síri csöndnek, teszem azt, akkor úgy, de úgy be fogja szippantani a vaksötét éjszaka, mint hörgő lefolyó a kihullott hajszálakat; beszívja az örvény, viszi és viszi, és mire észbe kap, már nem a megváltó álmosság, az alvásba ájulás olyannyira vágyott, elkent, bárgyú, ámde végre öntudatlan pillanata, hanem föld alatti csatornarendszerek, üregek, tárnák, vagyis hát a vegytiszta őrület felé halad. A baj csak az a történetünk szempontjából, hogy ez a lehetőség a jelen esetben a narrátorhoz hasonlóan a pamlagon vergődő nyomorultnak is eszébe jutott, és onnantól nagy gáz lett, mert szokás szerint egy pillanatra azért eljátszott vele, és az a pillanat elég is volt hozzá, hogy benne is maradjon, természetesen.

Hallom, hogy megint visszatekeri a magnót, és minden kezdődik elölről. Nyolcadszor is elindítja az Omega Fekete pillangó (A Föld árnyékos oldalán, 1986) című dalát, nyolcadszor is hamisan dúdolja hozzá a halandzsaszöveget.

Jó drága az a híd, amelyen Medgyessy Péter szerint átjuthatunk a nemzeti múltból az európai jövőbe. Csak remélhetjük, hogy nem azt az ezermilliárdot akarja fölhasználni e híd megépítéséhez, amelyet Varga Mihály bűvész, egykori pénzügyminiszter varázsolt neki a forint elleni spekulatív támadás hősies visszaverését követően, aki azzal az ötlettel állt elő, hogy a jegybanki intervenció során (bankópréssel) teremtett ezermilliárd forintot a kormány az infrastruktúra fejlesztésére költse.

Január 16-án összetörtem magam. Vagy mindenesetre: kis híján még jobban.

Ha itt lehetne táblázatokkal bűvészkedni (de jó volna! meg ábrák!), bemutatnám, milyen remek párhuzamot alkotnak a magyar ragok az alábbi példákban: (1a) dobozba - (1b) dobozban - (1c) dobozból, továbbá (2a) dobozra - (2b) dobozon - (2c) dobozról, valamint (3a) dobozhoz - (3b) doboznál - (3c) doboztól. Az (a) mindegyik csoportban a közeledést fejezi ki (hová?), a (b) az ottlétet (hol?), a (c) a távolodást (honnan?). Sajnos a ragok alakja ezt nem tükrözi logikusan, bár nyomokban mutatkozik valami: a (c) mindenütt -ól-ra végződik, az (1) minden tagja b-vel kezdődik (és másutt a b- nem fordul elő). Ez azonban nem elég egy igazán analitikus rendszerhez, ami mondjuk így nézne ki: dobozba-dobozban-dobozból, dobozra-dobozran-dobozról, dobozha-dobozhan-dobozhól. Hát, semmi sem tökéletes, a nyelvek meg pláne nem: van is logikájuk meg nincs is. Magyarán: a fenti háromszor hármas csoportosítást döntően a jelentés alapján állítottuk föl.

Végre megtaláltam a poharat. Pont arról volt szó, hogy amilyenből a Pamela ivott. Hogy melyik Pamela, arról nem volt szó. Arról viszont, hogy ivott, és főleg bort, arról megint lehetett beszélni. Egy ekkora öblös poharat tartott a kezében a Pamela, és nyakalta a bort, jó volt neki, mert a nagy pohárral nem nyomta be az orrát, mint a kicsivel, így most végre kapott levegőt is ivás közben, és hogy hogy lehet ekkora barom szerencsém, hogy pont találjak egy ilyen Pamela-poharat, és pont szilveszterkor, amikor a legnagyobb szükség van rá, értem, nem értem, értem, nem értem...

1947. július 2-án Sánta Lászlónénak, Klára asszonynak megjelent a Szűzanya a Mátrában. Egy forrást mutatott neki, melynek gyógyító ereje van azok számára, akik hittel közelítik meg. 1948 tavaszán a Szűzanya újra megjelent Sántánénak, és azt kívánta, hogy kápolna épüljön a forrás mellé. Sántáné 21 hónapot töltött ideggyógyintézetekben, de "téveszméi" feladását nem tudták elérni az orvosok.

Ábelnek keresztelték a szülei, mivel Kórógyon mélységesen becsülték az erdélyieket. Az apa vagy negyven évvel ezelőtt, a keresztelés után büszkén vette a karjába a fiát, és azt mondta. "Amíg Kórógy létezik, addig Erdély is létezni fog."

Amikor belépek a kapun, zsebkendőt nyomok az orromra. Átgázolok a szeméthalmon, csirkecsontok roppannak a csizmám alatt, elázott, régi újságokba ragad a talpam, nem merek levegőt venni, nem merek a lábam elé nézni. A plafont bámulom, mintha a kopott mennyezeten ringatózó csupasz villanykörte is szaros lenne. A szemetest felborították, millió üvegszilánk ömlött a kőre, madártoll, narancshéj, egy marék haj - a szokásos, hétköznapi díszlet. Viszont a Moszkvics-sárvédőt elvitték.

Egy pár mondatba´ szilánkosra töröm az agyam. Ahogy a száraz nokedli ropog a vaságy rugói között.