Egotrip

Egy pár mondatba´ szilánkosra töröm az agyam. Ahogy a száraz nokedli ropog a vaságy rugói között.

A magyar tudós jó tudós, híres, hagyományos iskolákban nevelkedett, nagy tudósoktól leste el a csínt és a bínt - Fasori Gimnázium, Tungsram, Fejér Lipót, Szentágothai -, bezzeg ha méltóbb körülmények lettek volna, vérzivataros évtizedek meg nem lettek volna... egy nagyhatalom, na. De a külföldre szakadt magyar tudós aztán mindennek a teteje, fokozhatatlan, dől a Nobel-díj meg a mindenféle elismerés. Hazavárjuk őket, méltó megbecsüléssel.

Az nem lehet, nyögött föl a Szózat fájdalmával, hogy még csak tizenegy óra tíz legyen! Tizenegyóratíííííz? Van fogalmad róla, László atya, bazd meg, kiáltott rá a tévére, mióta csinálom már ezt az éjszakát? Nem lesz ennek sose vége, he? Nem, nem volt fogalma róla, vagy ha volt is, az atya nem felelt, mert egy - szintén zenész - telefonos kuncsafttal volt elfoglalva éppen, aki az övével azonos dologban utazott: szintúgy reményért, vigaszért, egy mégoly vékony, ámde konkrét szalmaszálért rimánkodott. Arról érdeklődvén, hogy mindenen túljutva, mindent megpróbálva, a cél érdekében mindent megtéve, ami emberileg megtehető, mit is csinálhatna még, hogy ebbe az egészbe - merthogy, hiába, nem talált, nem, holott mindent elkövetett - némi értelmet vigyen, s ne kelljen - ha véletlenül, amit nem hisz, kitartana addig - az első kakasszóra magát felakasztania. Neki, fejtegette rémisztően hideg fejjel, egyáltalán nem nagy biznisz, amit itt rendszeresen hallani szokott, az örök élet, a túlvilág ígérete, hisz a maga részéről éppen ellenkező elvárásról volna szó: inkább abban szeretne biztos lenni, végképp, s ha lehet így mondani: garanciálisan, hogy nem fogják minekünk ezt az egészet felsőbb szándékokból, akaratunk ellenére meghosszabbítani. És hogy kellő tisztelettel arra szeretné most kérni László atyát, akinek elvileg van átjárása, mondhatni napi kapcsolatban van Vele, hogy járjon közbe annak érdekében, esetében legyen elég a földi pályafutás. Hogy az Úr ővele tegyen kivételt, ha, mint az atya mondja, tényleg van túlvilág: bármi volt az eredeti terve, ne kelljen őneki csinálni tovább, miután majd kitette a végső pontot a mai éjszakán. Menjen el vasárnap templomba, és hívjon föl a jövő héten, hátha megnyugszik majd addig, mondta mélyen zengő, empatikus hangon, együttérző képpel az atya.

Dejan Petrovic apja is, a nagyapja is régiségkereskedő volt. 1946 áprilisában az apjának tudtára adták, hogy az úri osztály nem fosztogatja többé a szegény proletárt. Dejan Petrovic biztos volt benne, hogy ebbe halt bele az apja, meg abba, hogy belőle közönséges házmester és piktor lett. A régiségkereskedésbe ugyanis a kommunista nők jótékonysági egyesületét költöztették be, az egyik asszony megszánta, és megígérte, hogy majd intézkedik. Halála előtt az apja az ágya alá rejtette Karadjordjevic király aranykeretes fotóját és meghagyta a fiának, hogy ezzel kezdje az új életet. A fiú pedig nem merte bevallani az apjának, hogy a kommunista asszonyok irodáját takarítja, hiszen az öreg biztosan kitagadta volna, mert összeszűrte a levet a kommunistákkal. ´ pedig kuporgatott egy életen át, és időnként vett néhány öreg bútordarabot.

Aszerencsekártyára azt írták, a szépség mulandó. Én inkább azt mondanám, viszonylagos. Húzok még egy lapot. Természetesen a tökfilkót.

Már a napfény is úgy jött be a függönyön, mint a folyékony üveg, kis kígyók pattogtak a faltól falig futószőnyeg alatt, a szemgolyómba is bekavartak, fölfolyt az üveg az agyamba, és ott, mintegy ostorcsapásra, megmerevedett. Bakk, gondoltam.

Karácsony a szeretet és békesség ünnepe. Helyénvaló hát, hogy legalább ezen az ünnepen felülemelkedjem békétlenkedő gondolataimon, félretegyem jogos és nem jogos haragomat, felhagyjak szarkasztikus modorommal. Végiggondolva, ki mindenkit bántottam több vagy kevesebb okkal e hasábokon, rá kellett jönnöm: meglehetősen sokakat. Nem kérek most bocsánatot tőlük, hiszen ha én vétkeztem volna igaztalan bírálataimmal, akkor ők úgyis egy magasabb fórumon kapnának felmentést, és akkor mit sem számítana nekik az én bűnbánatom. Úgyhogy pusztán a saját (karácsonyi) békességem kedvéért veszem most sorra, kit és miért bántottam meg rakoncátlan megszólalásaimmal ebben a végéhez közeledő évben.

Na, ez is jó dolog lesz, mindjárt lehet látni. Ha elmondom. És el.

Sajtóhírek szerint az MTV hír- és programigazgatója, Rudi Zoltán feljegyzést kért az Éjjeli menedékhely című műsor főszerkesztőjétől, Siklósi Beatrixtól; mint emlékezetes, ez volt az a műsor, amelyben egy író és egy költő közönség előtt, khm, meglehetősen sajátos módon nyilatkozott a friss Nobel-díjas Kertész Imréről. Rudi Zoltán többek között arra kért választ, hogy a főszerkesztő hogyan gondolja a műsorban a másik fél meghallgatását.

Afekete nyakkendőn meglazul a csomó. Csak az izzadságszagot érzem, csak a tócsákat látom a fehér nejloningen. A *** Egyház kommandósa már üvölt, elhomályosul a tekintete, mintha önmagától borzadt volna el.

"Kedves hallgatóink, műsorunknak ezzel vége. Elköszön a szerkesztő, Nyúl Nyina: jó éjszakát." Ebben nincs semmi érdekes, a szerkesztő bejelenti, hogy el fog köszönni, majd elköszön. Illetve picit érdekes ez is, mert miért beszél harmadik személyben (elköszön), mikor a szöveget nyilván maga Nyúl Nyina mondja, azaz miért nem elköszönök? A mindennapi életben ez volna a természetes. Az ember beszól a titkárságra: "Hát akkor én elköszönök: viszontlátásra." Csakhogy a mindennapi életben látják is az arcomat, tudják, ki vagyok, miért voltam ott, viszont a rádióban az illem úgy kívánja, hogy a műsor végén mondják meg, kit hallottunk. Ezt az információt foglalja - praktikus sűrítéssel - az elköszönő mondatba a szerkesztő. Régi hagyománya van ennek: "Csókol anyád, Róza". "Az ilyesmit miért nem jelentitek az igazgatónak?" - kérdezi az igazgató. Egy színdarab elején azt mondja az egyik szereplő a másiknak: "Nem szégyelled magad, így beszélsz a volt feleségeddel?"

A nyelvészet szereti az alapkérdéseket. Például mi a többesszám és mire való? Nos, a többesszám - már amennyiben egy nyelvben van ilyen - formai eszköz, mely egy tartalom kifejezésére való. A magyarban ez a formai eszköz egy magánhangzó-plusz-k toldalék, a tartalom pedig az, hogy "egynél több". Megvettem a füzetet - Megvettem a füzeteket. Hasonló a helyzet a múltidővel: az is formai eszköz (alapvetően egy -ott végződés: mos-ott, vérz-ett, lök-ött, helyenként -t alakra rövidülve: ken-t, kavar-t), mely olyasféle tartalom kifejezésére szolgál, hogy "már megtörtént", "előzőleg lezajlott".