Para

Kovács Imre: Én

publikálva
2000/41. (10. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ládákkal meg zsákokkal jönnek, mert jönnek, ha idő van, rakjuk el télire az abrakot, még kivisszük utoljára a kutyát, aztán átállítjuk magunkat a májusra, lelassítjuk szívverésünket, lemondjuk a telefon-előfizetést, mint mindig, ha október van, annak is a dereka - az öregek országában.

Ládákkal meg zsákokkal jönnek, mert jönnek, ha idő van, rakjuk el télire az abrakot, még kivisszük utoljára a kutyát, aztán átállítjuk magunkat a májusra, lelassítjuk szívverésünket, lemondjuk a telefon-előfizetést, mint mindig, ha október van, annak is a dereka - az öregek országában.

96 éves vagyok, fokhagymából is csak az aprót veszem, a télállót, bár nehezebb hámozni, de biztos nem rohad, aztán a krumpli, vöröshagyma, oldal szalonna, tartós halál.

Ezek a mai muskátlitövek már nem bírják ki a telet, minden tavasszal újat kell venni, de a reflexek működnek, a kamrába kerül a láda, idén hátha.

Leveszem a konvektorról a terítőt, és megkérem Sándort, hogy gyújtsa be a lángot, szigorúan takarékon, n-nen, legkisebb fokozat.

Aztán még templomba is el kell menni egyszer, csak a hátsó pad, milyen szép férfi volt ez a pap negyvenkét éve, milyen hévvel beszélt, mostanra már látszik, ő is a krumplira gondol, vajon csírázik-e, mennyire rohad, de azért még egy falatnyi Isten itt szuszmákol a falak felett, miközben vese alakú folttá gyűlik a szakadt zacskóból szivárgó tej a lábaim között, az angyalok meg úgy néznek el fölöttünk, mintha tudnák, féléves tél jön, a szokásos rettenet.

Aztán a lépcsőkön fölfelé, végig az olajcsík mentén vezetett kezekkel, fordulóról fordulóra, néha egy kis pihenés, kinézek az ablakon a térre, ahol egyre nagyobb halmokban a levelek, a biodemokrácia forgácsai.

De végre a második emelet, kinyitom a rácsot, aztán az ajtón a zárakat, bemegyek, barátságos hideg fogad meg a már hibernált kutya mélyülő és lassuló légzése, hogy akkor se legyek egyedül, amikor igen. Megvetem a dupla ágy egyik oldalát, megpaskolom a párnát, először a nagyot, aztán a kicsit, felhajtom a dunyhát, de mielőtt. Még kimegyek ellenőrizni, hogy lekapcsoltam-e a villanyórát, aztán bezárom a rácsot alul, felül, be, az ajtó zárjait.

Lefekszem végre, van egy pillanat, amikor szemhéjam belső, vörös, de inkább fekete felén újra játszom, ahogy vodkába tenyerel a részeg szívkirály, de alszom már rögtön, elalszom magam, csak még megvárom azt a részt, amikor a nő utas kiszáll.

Innentől este, jobban mondva éjszaka van.

publikálva
2000/41. (10. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk