96 éves vagyok, fokhagymából is csak az aprót veszem, a télállót, bár nehezebb hámozni, de biztos nem rohad, aztán a krumpli, vöröshagyma, oldal szalonna, tartós halál.
Ezek a mai muskátlitövek már nem bírják ki a telet, minden tavasszal újat kell venni, de a reflexek működnek, a kamrába kerül a láda, idén hátha.
Leveszem a konvektorról a terítőt, és megkérem Sándort, hogy gyújtsa be a lángot, szigorúan takarékon, n-nen, legkisebb fokozat.
Aztán még templomba is el kell menni egyszer, csak a hátsó pad, milyen szép férfi volt ez a pap negyvenkét éve, milyen hévvel beszélt, mostanra már látszik, ő is a krumplira gondol, vajon csírázik-e, mennyire rohad, de azért még egy falatnyi Isten itt szuszmákol a falak felett, miközben vese alakú folttá gyűlik a szakadt zacskóból szivárgó tej a lábaim között, az angyalok meg úgy néznek el fölöttünk, mintha tudnák, féléves tél jön, a szokásos rettenet.
Aztán a lépcsőkön fölfelé, végig az olajcsík mentén vezetett kezekkel, fordulóról fordulóra, néha egy kis pihenés, kinézek az ablakon a térre, ahol egyre nagyobb halmokban a levelek, a biodemokrácia forgácsai.
De végre a második emelet, kinyitom a rácsot, aztán az ajtón a zárakat, bemegyek, barátságos hideg fogad meg a már hibernált kutya mélyülő és lassuló légzése, hogy akkor se legyek egyedül, amikor igen. Megvetem a dupla ágy egyik oldalát, megpaskolom a párnát, először a nagyot, aztán a kicsit, felhajtom a dunyhát, de mielőtt. Még kimegyek ellenőrizni, hogy lekapcsoltam-e a villanyórát, aztán bezárom a rácsot alul, felül, be, az ajtó zárjait.
Lefekszem végre, van egy pillanat, amikor szemhéjam belső, vörös, de inkább fekete felén újra játszom, ahogy vodkába tenyerel a részeg szívkirály, de alszom már rögtön, elalszom magam, csak még megvárom azt a részt, amikor a nő utas kiszáll.
Innentől este, jobban mondva éjszaka van.
