László Géza: Visszajátszás

Exportsikereink

Egotrip

Miért kellenek nekünk az exportsikerek, és miért költünk erre ennyit?

A tankönyvi válasz egyszerű: a magyar gazdaság számára létfontosságú a kivitel, mert kicsi, nyitott gazdaság vagyunk, kevés saját erőforrással. Export nélkül nincs jólét és fejlődés, csak adósság. Aggodalomra azonban nincs ok, főleg ha az illetékes minisztert hallgatjuk: „Magyarország idén az első nyolc hónapban már 34 országba exportált többet, mint tavaly egész évben. 10 ország esetében már meghaladta a tavalyi teljes év exportjának 90 százalékát. Az ország a világ 35. legnagyobb exportőre lett.” Az összkép ennél azért árnyaltabb, de a szaktárca és a miniszterelnök tényleg igyekszik. Megkockáztatom, 2010 után a labdarúgás mellett valószínűleg a külkereskedelmi ágazatra jutott a legtöbb gazdaságpolitikai figyelem, önálló minisztert, nagy apparátust és büdzsét, Nemzeti Kereskedőházakat is kapott. A külgazdasági offenzíva fontosságát mutatja az is, hogy bár itt is lezajlott a sorcsere, az eredmények iránti vágy némi nyitottságot és ökumenikus hangulatot szült: fölfértek a külgazdasági repülőgépekre olyanok is, akiket a politikai csoportképekről kiretusáltak. A nagyobb erőfeszítések és a kisebb sikerek titka az, hogy a politikai, a politikusi érdekek és a közjó itt egy irányba mutatnak, nem úgy, mint mondjuk az egészségügyben vagy a közoktatásnál, ahol az elmúlt 25 évben minden komolyabb szerkezetátalakítással szemben azonnal felsorakoztak az újraválasztásukért remegő politikusok, pártállástól függetlenül.

A rendszerváltás után a magyar export kétszer olyan gyorsan nőtt, mint a GDP. Mondhatnánk, hogy az export húzta magával a növekedést és a fejlődést, de ez fordítva is igaz: a korszerű, innováló, nagy és rendszerint multinacionális vállalatok állítják elő a kivitel több mint kétharmadát. Az export GDP-hez viszonyított aránya mintegy 90 százalék volt idén az első félévben, és több mint 70 százaléka uniós országokba irányult, 27 százaléka Németországba. A kivitel szerkezete a régióban korszerűnek számít, viszonylag magas a hozzáadott érték, bár előnyünk csökkent, és a kivitel összetétele sajnos elég egysíkú; továbbá ami igazán korszerű benne, az kevéssé magyar.

A világban a nemzetközi kereskedelem körülbelül ötöde nem köthető multinacionális cégek és leányvállalataik működéséhez, licenc- vagy bértermeléshez. A szükséges nemzetköziesedés, hálózatosodás csak hosszú távon lehet sikeres, egy piac meghódítása egyik napról a másikra reménytelen vállalkozás. A 2014-es adatok alapján a portfolio.hu egy éve hosszabb elemző cikkben emlékezett meg a keleti nyitás kudarcáról. 2010 után az ázsiai és az orosz külkereskedelmi mérlegünk a sok látogatás dacára drasztikusan romlott, miközben a teljes export – a 2012-es megtorpanást leszámítva – fokozatosan nőtt. (A régió néhány országa viszont látványosan javította keleti pozícióit.) A nagy erőfeszítések eredménye a tavalyi adatokból sem látszik: Ázsiába és Oroszországba továbbra is feleannyit exportálunk, mint amennyit importálunk onnan. A válság utáni visszaesésben persze nagy szerepet játszott elektronikai iparunk leépülése, de ettől eltekintve is harmatos teljesítményt lehet az adatokból kiolvasni.

De akkor miért költünk erre ennyit? A Nemzeti Kereskedőház brutális veszteségeire többnyire az a hivatalos magyarázat, hogy ne feledkezzünk el arról a nyereségről, ami majd az exportáló vállalatoknál csapódik le. Hinném, ha mérnénk – de nem mérjük, talán mert nem lenne jó az eredmény.

Hogyan lettek akkor mégis sikeresek a magyar exportáló vállalatok? Az esettanulmányok és személyes élményeim alapján az egyik legfontosabb közös pont a versenyelőnyök fölmérése, a kitartó vezetői erőfeszítés és a folyamatos fejlesztés. Azok a vállalatok véreztek el gyorsan, ahol nem voltak olyan vezetők, akik szívósan építették a kapcsolatokat, bővítették tudásukat, s ahol a csapat nem próbálta ki magát korábban kisebb-nagyobb nemzetközi projektekben. Mondják, kellett a szerencse is.

A fejlesztésekben az uniós források is olykor segítettek, de kevés olyan K+F pénzfelhasználásról hallottam, amelyből jelentős exportsiker is született. E források felhasználása közben önálló iparág lett, ahol az újabb és újabb pályázat életvitelszerű bonyolítása a fő szempont – nem pedig a piaci eredmény.

A sikeres vállalatok ugyan szívesen éltek gazdasági diplomáciánk jogi és kulturális segítségével a helyi piacokon, de hamar felismerték, hogy az exporthoz saját maguknak kell új csapatot építeni nyelvtudással, helyismerettel. A külföldi vásárokon való megjelenés korábbi támogatási gyakorlata sem varázsszer: csak addig csinálják a vállalatok, amíg van rá támogatás, mint ahogy arra a bizonyos repülőgépre is gyakran csak azért ülnek fel, hogy a miniszterrel beszélhessenek, és láthassák közelről a miniszterelnököt.

A külföldi cégek nagy része eközben független szigetként, magas termelékenységgel működik a gazdaságban, belföldi ügyeink alig érintik őket. Kisebb részük viszonylag alacsony hozzáadott értékkel, az olcsó magyar körülményeket használja ki az értékesítés során. Nagyjából ezzel megegyező méretben az elmúlt évtizedekben felnőttek sikeres és a szokásosnál hatékonyabb magyar vállalatok is az exportfronton. E két csoport kivitele érzékenyebb a magyar politika mozgásaira, mondjuk egy drasztikus minimálbér-emelésre. A politika itt lelkes offenzívák és látványos akciók helyett például a nagyobb kiszámíthatósággal segíthetné az export növekedését.

Nemzetköziesedés nélkül nincs növekedés Magyarországon. S ne legyünk ortodoxak: a piac nem old meg mindent e téren. A kormányzati erőforrások azonban végesek. Például a közoktatás állapota ma olyan szűk keresztmetszeteket hoz létre a gazdaságban, ami alapjaiban veszélyezteti a magyar exportot. Érdemes például erre fókuszálni, mert ez korábban versenyelőnyünk volt a felemelkedő országok között, jelenleg már inkább hátrány. Ezért megfontolásra javaslom a Miniszterelnökségnek, hogy a következő csoportos utazást a „keleti nyitás” jegyében ne Kamcsatkára, hanem mondjuk Kázsmárkra szervezzék, ahol a delegáció tagjai megtekinthetik a helyi Szivárvány óvodát, majd továbbindulhatnak Csenyétére, az iskolába, hogy a tanítás után részt vegyenek egy munkaerő-toborzón. Az üzletemberek tájékoztatást kaphatnának a rövid lejáratú finanszírozás helyi aktuális gyakorlatáról is. Egy másik túra az oktatás miniszterével és államtitkárával Told irányába indulhatna, ahol meglátogathatnák az egyik sikeres tanodát, elbeszélgethetnének a régóta a terepen dolgozó vezetőkkel a határ menti kiskereskedelem jelentőségéről és arról, hogy miért nem ők és a hasonló régi tanodák nyerték a nemrég lezárult pályázatot. Ehhez a vállalatvezetők is remekül hozzá tudnának szólni. Útközben lehet az exportsikerekről és a PISA-eredményekről is diskurálni, várhatóan a pálinkásüveg is többször körbeér majd, így a tapasztalatcsere is egyre életszagúbb lenne.

Figyelmébe ajánljuk

Fülsiketítő hallgatás

„Csalódott volt, amikor a parlamentben a képviselők szó nélkül mentek el ön mellett?” – kérdezte az RTL riportere múlt heti interjújában Karsai Dánieltől. A gyógyíthatatlan ALS-betegséggel küzdő alkotmányjogász azokban a napokban tért haza a kórházból, ahová tüdőgyulladással szállították, épp a születésnapján.

A szabadságharc ára

Semmi meglepő nincs abban, hogy az első háromhavi hiánnyal lényegében megvan az egész éves terv – a központi költségvetés éves hiánycéljának 86,6 százaléka, a teljes alrendszer 92,3 százaléka teljesült márciusban.

Puskák és virágok

Egyetlen nap elég volt ahhoz, hogy a fegyveres erők lázadása és a népi elégedetlenség elsöpörje Portugáliában az évtizedek óta fennálló jobboldali diktatúrát. Azért a demokráciába való átmenet sem volt könnyű.

New York árnyai

Közelednek az önkormányzati választások, és ismét egyre többet hallunk nagyszabású városfejlesztési tervekről. Bődületes deficit ide vagy oda, választási kampányban ez a nóta járja. A jelenlegi főpolgármester első számú kihívója már be is jelentette, mi mindent készül építeni nekünk Budapesten, és országszerte is egyre több szemkápráztató javaslat hangzik el.

Egymás között

Ahogyan a Lázár János szívéhez közel álló geszti Tisza-kastély felújításának határideje csúszik, úgy nőnek a költségek. A már 11 milliárd forintos összegnél járó projekt új, meghívásos közbeszerzései kér­dések sorát vetik fel.

Mit csinál a jobb kéz

Több tízmillió forintot utalt át Ambrózfalva önkormányzatától Csanádalbertire a két falu közös pénzügyese, ám az összeg eltűnt. A hiány a két falu mellett másik kettőt is nehéz helyzetbe hoz, mert közös hivatalt tartanak fönn. A bajban megszólalt a helyi lap is.

Árad a Tisza

Két hónapja lépett elő, mára felforgatta a politikai színteret. Bár sokan vádolják azzal, hogy nincs világos programja, több mindenben markánsan mást állít, mint az ellenzék. Ami biztos: Magyar Péter bennszülöttnek számít abban a kommunikációs térben, amelyben Orbán Viktor is csak jövevény.

„Ez az életem”

A kétszeres Oscar-díjas filmest az újabb művei mellett az olyan korábbi sikereiről is kérdeztük, mint a Veszedelmes viszonyok. Hogyan csapott össze Miloš Formannal, s miért nem lett Alan Rickmanből Valmont? Beszélgettünk Florian Zellerről és arról is, hogy melyik magyar regényből írt volna szívesen forgatókönyvet.

„Könnyű reakciósnak lenni”

  • Harci Andor

Új lemezzel jelentkezik a magyar elektronikus zene egyik legjelentősebb zászlóvivője, az Anima Sound Sys­tem. Az alapító-frontember-mindenessel beszélgettünk.