Valahogy így indult és így is folytatódott: felemásan. Örültem a felkérésnek, a munkának kevésbé. Verset akartam írni, nem egy meseírót olvasgatni. De a versből nem lehet megélni. Végigolvastam a Hoffmann-összest, megállapítottam, hogy az életmű egyenetlen. Nagy részén legalább annyira látszik a sietség, mint az élénk fantázia, helyenként túl sok az áhítat és túl kevés az irónia, ahol pszichológiailag megelőzi a korát, ott a kidolgozásban gyenge. Igazi remekműnek tulajdonképpen csak a Murr kandúr mondható, na és persze a Scuderi kisasszony, bár kétségkívül irodalmi telitalálat még A homokember és Az arany virágcserép. Ezek mind remekül le voltak fordítva és egy ideje már közkézen forogtak. Akkor mi legyen?
Lektori jelentés. A verzió: nem érdemes új Hoffmannokat kiadni, bőven elég az, ami van. B verzió: vegyünk be a válogatásba néhány bevált slágerelbeszélést és csapjunk hozzájuk egy-két újat. C verzió: álljon a válogatás csupa új darabból, szám szerint nyolcból. Én csak egyet fordítanék, a legrövidebbet. Megcsinálnám persze a (kontroll)szerkesztést és a jegyzetanyagot.
A kiadó akkoriban új igazgatója, tanácsadójára, a kiváló meseírónőre hallgatva a C verziót választotta. Májust írtunk, kitört a vakáció, elvonultam vidékre. Nyáron sikerült néhány jó depressziós verset írnom és tökéletesen elfeledkeztem E. T. A.-ról.
Ősszel kiderült, hogy a kötetbe válogatott nyolc elbeszélésen velem együtt hét fordító osztozik, a megbízást a kiadó vezetőjétől kapták. Mivel két nagynevű kollégámon kívül zömmel tehetséges nemzedéktársaimat láttam a névsorban (plusz egy fiatal egyetemista lányt, az egyik nagynevű kolléga tanítványát), eszembe sem jutott aggályoskodni, sőt. Ha ennyien csináljuk, gondoltam, hamar meglesz az egész.
Meg is lett, mármint a többiek meglettek a maguk részével, mert én még a verseimmel voltam elfoglalva. Egyre dagadt a bontatlan E. T. A.-posta az asztalomon, akkoriban még zömmel papíralapú volt a kommunikáció. Egy szép napon rám telefonált a kiadó igazgatója, hogy kész van-e már a kötet? Igen, már csak át kell néznem, feleltem, pedig a saját fordításom még sehol sem volt. De mi az nekem, gondoltam, egy hét alatt megcsinálom, még egy hetet hagyok a jegyzetekre, aztán mehet a kézirat-előkészítőkhöz. Október eleje lehetett. Ekkor kukkantottam bele először tehetséges nemzedéktársaim és nagynevű kollégáim fordításába. És meglepetve láttam, hogy ahányan vannak, annyiféle E. T. A.-ábrázat fordul felém. Kettő tuti, hogy nem magyarul beszélt, egy csak félig, egy a piaci kikiáltó hangján rikoltozott, egy a reformkori hírlapírók stílusában, mindössze egy olyan volt, amelyik értelmes, normális elbeszélőnek mutatta magát. Mi történhetett szegény E. T. A.-val, hogy így elváltoztatta a külsejét, az orgánumáról nem is szólva? Hová lett finom, könnyed, mégis szenvedélyes dikciója, mi lett az élvezetes, bár helyenként zaklatott előadásból, a fantázia kecses bakugrásaiból, a tudatosan adagolt iróniából? Hogyhogy tehetséges magyar változataiban szinte semmi jel nem mutat arra, se stiláris, se retorikai, se grammatikai, se lexikai, hogy itt a világirodalom egyik közkedvelt klasszikusával állnánk szemben? Hát szabad így eltorzítani egy író arcvonásait, szabad ilyen durva ákombákomokkal helyettesíteni a néhai mester szavakból szőtt önarcképét? Mit ad vissza a fordító, ha a szöveget nem?
A felvilágosodás tanítványaként először a pedagógiába kapaszkodva próbáltam menteni a menthetetlent. Nagynevű kollégáim szövegei közül az egyiké szinte teljesen rendben volt, a másiké viszont olyan próza, mintha a szögnél is egyenesebb hajat próbálná valaki csak azért is sütővassal, csavarokkal bodorítani: nehogy már egy olyan mondat is maradjon benne, ahol semmi sem kunkorodik vagy ágaskodik valamerre. Ebben a történetben az épülő épület fala nem emelkedett, hanem „szökkendezett”, a furcsaság „facsartsággá”, a hibbant viselkedés „ficamos manírrá” egyéniesült, viszont a szöveg lendületét (ez szolgált mentségére) még ezek a mesterkélt kifejezések sem tudták megtörni. Hasonló keresettséget találtam egy másik Hoffmann-elbeszélésben, ahol is azt olvastam, hogy a Kempelen-féle sakkautomata „éktelen ribilliót okozott” városszerte, holott az eredetiben csak ennyi állt: a beszélő török „általános feltűnést keltett”. És így tovább.
Első elképedésemben, hogy a hétből négyen ennyire nem ütnek meg semmilyen mértéket, nekiálltam javítgatni a szövegüket. De hát tüzetesebb egybevetés után egyetlen mondatuk sem állt meg előttem, és ezen a ponton kontrollszerkesztői kezem tökéletesen elerőtlenedett. Egy-két oldalig azért eljutottam valamennyiük szövegében. Gondoltam, ha leülök velük, meggyőzöm őket az átírás szükségességéről.
Az egyetemista lányt háromszor látogattam meg: fel se fogta, mit várok el tőle. Javításaimat elfogadta, öntevékeny fejlesztésre nem volt rávehető. Egyik tehetséges nemzedéktársam eljött hozzám: egyáltalán nem fogadta el kritikámat, mondván, fordítók és ízlések különböznek. Na de ez a mondatszerkezet, magyaráztam, szimpla tükörképe a németnek, magyarul ez így élvezhetetlenül irodalmiatlan. Végül abban maradtunk, hogy ő nem áldoz erre több időt és energiát. Másik tehetséges nemzedéktársamat én kerestem fel albérletében, vele sem jutottam sokra, sőt ő utóbb még külön publikálta is a saját fordítását. Látván, hogy senkit sem tudok rávenni az átírásra, ez az E. T. A. viszont legalább hét nyelven beszél, nekiültem és lefordítottam egységesre a nyolc elbeszélésből ötöt (hármat meghagytam, ettől lett felemás az egész). Hangomat leginkább a Szabó Ede-féle Murr kandúr hangjához igazítottam, abban összefut Hoffmann összes korábbi hangkísérlete. A könyv egy év csúszással jelent meg, természetesen az én „hibámból”.
A kiadó vezetője minden fordítót gavallérosan kifizetett, azokat is, akik az E. T. A.-ból se az E.-t (Ernst, azaz komolyság), se a T.-t (Theodor, azaz istenadta), se az A.-t (Amadeus, azaz mozartian könnyed) nem „hozták”. A balhé személyes részét én vittem el. Rám mindenki megorrolt: nem értették, honnan a magabiztosságom, miért maradtak ki a kötetből. Pedig egyszerű: én perfekcionista voltam, a kiadó vezetője pedig jóhiszemű. Mindketten amatőrök voltunk tehát. A könyv mégis szép lett és sikeres. Talán, mert egy amatőr festő rajzaival illusztráltuk. Úgy hívják: E. T. A. Hoffmann.
