Tanácsadás
A világ legősibb mestersége nem az, amire az olvasó most gondol. A tanácsadói mesterség legelső képviselője ugyanis a kígyó volt az Édenkertben. Ámbár... Egyes értelmezések szerint a kígyó valójában nem volt más, mint Lilith, Ádám első, még nem oldalbordából kreált felesége, és ez esetben a két mesterség mégiscsak egyidős lehet - mindenesetre sok szempontból valóban egy tőről fakad.
Az utóbbi évtizedekben egy új szakma alakult ki, a tanácsadás egy speciális fajtája. Sokszor üzleti vagy vezetői tanácsadásnak nevezik, újabban egyre gyakrabban coachingnak. Alapvetően különbözik a hagyományos, mondjuk orvosi vagy pszichológiai tanácsadástól. A fő különbség az, hogy itt nem egy válságban levő, tanácstalan embernek kell tanácsot adni. Ha egy vezérigazgató tanácstalan, nem coachot kell szerződtetni számára, hanem el kell zavarni. De akkor miért fizetnek súlyos pénzeket egy tanácsadónak?
Először is: egy csúcsvezető elsősorban nem azzal fizet a tanácsadónak, hogy pénzt ad neki, hanem azzal, hogy rászánja az idejét és meghallgatja - ez a legdrágább tanácsadói díjnál is többe van neki. Hosszabb távon csakis akkor fogja csinálni, ha valamiért nagyon is megéri neki. Mit vár hát a tanácsadótól, a coachtól, mi lehet ilyen értékes a számára?
Egy biztos: nem tanácsokat, legalábbis a szó hagyományos értelmében nem. Mit mondhat Federer edzője Federernek a teniszről? Mégis, Federernek is szüksége van edzőre (angolul ez is coach), noha pontosan tudja, hogy trénere fénykorában sem közelítette meg az ő tenisztudását. Ha az edző netán tényleges tenisztanácsot ad, azt biztosan nem fogja követni, tud ő jobbat. Nem követni akarja az edzője tanácsait, hanem hallani.
A legtöbben nem vagyunk vezérigazgatók, és ezt hajlamosak vagyunk azzal kompenzálni, hogy bunkó menedzsereknek tekintjük őket. Pedig a csúcsvezetők jelentős része (megkockáztatom, a többsége) valójában legalább annyira a szellem embere, mint egy egyetemi tanár vagy egy dramaturg. Árnyalt képe van a világról, és pontosan tisztában van vele, mi mindent kellene elolvasnia, végiggondolnia, megtanulnia - csak éppen nem ezzel tölti az idejét, hanem a vállalat vezetésével. Viszont kíváncsi arra, hogyan látná ő a világot (vagy mondjuk egy döntési dilemmát) akkor, ha elolvasta volna azt a néhány száz könyvet, amiről úgy érzi, hogy el kellene olvasnia. Ezért fogad fel tanácsadót.
A tanácsadót azonban csak akkor fogadja el, ha úgy érzi, az legalább annyira megértette az olvasmányait, mint amennyire ő megértette volna, ha lett volna ideje ilyesmivel foglalkozni. Ugyanez érvényes a tanácsadó élettapasztalataira is: ezek is csak akkor érdeklik a vezért, ha úgy érzi, hogy a tanácsadó legalább annyit tanult belőlük, mint ő tanult volna, ha az élete úgy alakul. Ha mindezt így látja, akkor valóban az ő díjazásával összemérhető pénzt ér számára a tanácsadó, mivel önnön maga megsokszorozását jelenti.
Ez nem jelenti azt, hogy a tanácsadó tanácsait meg is fogadja. Federer nem edzőjének javított kiadású keze, hanem ő a játékos. A pályán az adott helyzetet csakis ő látja át, ő érzi a zsigereivel, miben különbözik ez a speciális helyzet az edző által mondottaktól. Õ üti a poént, vagy ő szedi be, nem az edzője. A tanácsadás abban is hasonlít a közhiedelem szerinti legősibb mesterséghez, hogy a tanácsadó nem maga élvezi munkája gyümölcsét.
A tanácsadó eredményességét nem az méri, hogy a tanácsait megfogadják-e vagy sem. Még csak az sem, hogy győz-e, akinek ő adott tanácsot (bár ha huzamosabb ideig nem győz, akkor nem lesz miből fizetni őt sem). A tanácsadó eredményességét egyetlenegy dolog méri: hívják-e újra, hívják-e mások is, kíváncsiak-e rá a jövőben is. Nem elsősorban a tanácsaira, hanem őrá magára. Arra, ahogyan ő látja a dolgokat.
A tanácsadó egy bizonyos gyakorlat után (amit eleinte még nem tanácsadóként szerez meg) abból él, hogy sokat látott, tanult ember. Sehol sem marad meg hosszú ideig, akárcsak az edzők: ha győz a csapat, azért kell menni, mert jobb már úgysem lehet, ha veszít, akkor meg azért. És mindenképp menni kell, ha elfogy a műsor, márpedig az előbb-utóbb elfogy, akármilyen sokat látott emberről van is szó. Ebben a szakmában egy műsor egy helyen csak egyszer adható el. Cserébe a tanácsadó egyetlenegy életen belül megélhet rengeteg reinkarnációt.
Ezt a szakmát gyakran összetévesztik a társalkodónőivel. Végignéztem jó néhány coaching (vagy legalábbis magát így hirdető) cég honlapját, és a legtöbb esetben inkább így címkézném őket, mint valódi tanácsadóként. Új szakmáról lévén szó, még nem igazán alakult ki, miféle szaktudás várható el egy coachtól, bár mostanában már indulnak valódi, akkreditált coachképzések is.
Jelenleg még bárki lehet coach, közgazdász, pszichológus, jogász, matektanár, filosz - mindenki, aki annak hirdeti magát. Ez önmagában nem is baj, ebben a szakmában nagyon is igaz, hogy sok út vezet a nirvánába. De bárki is a coach, nem lehet akárki, csak olyan valaki, akitől a legjobbak is elfogadják, ha netán nem azt hallják tőle, amit hallani szeretnének. Akitől csak azt hallják, ami kedves a fülüknek, az könnyen helyettesíthető, és annyit is ér. A coach nem társalkodónő, hanem aktív partner, aki átszűri magán az aktuális problémákat és így reagál rájuk.
A tanácsadóskodás nem jámbor embereknek való mesterség. Ez a szakma óhatatlanul megkövetel valamennyi arroganciát. A tanácsadó hajlamos önmaga túlértékelésére, különben hogyan is vállalná, hogy tapasztalt, sikeres vezetőknek tanácsokat adjon? Ilyet is hallottam coachoktól: "Miért ne mondanám meg neki jó pénzért, mekkora marhának tartom?" Egyszer biztosan megmondhatja, de másodszor már csak akkor, ha a vezető hasznosnak találta, amit hallott, akkor is, ha nem fogadta meg a tanácsot. Akkor viszont már eleve nem lehet akkora marha. Nem lesz hosszú ideig a pályán az a tanácsadó, aki nem azokat célozza, akik nélküle is jók.
A jó tanácsadó elsősorban abban segít, hogy saját gondolatainkkal még jobban tisztába jöjjünk. Ez minden coaching lényege, az édenkerti kígyó eredendő tanácsa óta.
